A szülőhazájukat látványosan utáló magyaroknak tett nagy szívességet a Deutsche Welle. Videoriportjukban magyar nyugdíjasok vallottak arról, hogy Spanyolországban, Alicante mellett sokkal, de sokkal jobb magyarnak lenni, mint itthon. Ott kiabálnak az elragadtatott címek a magyar balsajtóban, például: Magyar nyugdíjból is meg lehet élni a spanyol riviérán, ahol nem csak az árak, de az életszínvonal is jobb.
Aztán ha megnézzük az igencsak reklám ízű filmet az örömtől sugárzó arcú magyar nyugdíjasokról, vagy arra támad kedvünk, hogy azonnal adjuk el házunkat, és rohanjunk Spanyolországba, vagy pedig arra gondolunk, ahogy azt egy jobboldali portál jeles szerzője elemző cikkének már a címében is ironikusan megfogalmazza: El kell innen húzni Spanyolba, de legalábbis messze, felejtsük el végre ezt a rusnya Magyarországot! – Ugye?
Nézzük meg már mi is egy kicsit, miről is vallottak olyan nagy hévvel a Valenciába kiszaladt magyar nyugdíjasok. Azt harsogja egyikük, ha otthon megélsz, akkor itt is megfogsz, ráadásul az élet minőségibb és olcsóbb. A Magyarországról folyton menekülni akaró bőröndliberálisok bizonyára örülnek az efféle mondatoknak. Régóta, talán már a rendszerváltozás kezdetétől ismerős ez a csomagolós tétel. Nem lehet itthon boldogulni, innen mindenki elmenekül. A fiatalok az angol gyorséttermekbe mosogatni, a középkorúak a német húsgyárba hentesnek, az öregek meg nyugdíjukat élvezni akarván minél messzebb innen, lehetőleg melegebb éghajlatra. Helyben vagyunk. Az itt élned, halnod kell helyett az innen még meghalni is messzire kell menned visszhangzik.
A vidám valenciai nyugdíjasok azonban még nem akarnak meghalni. Élvezik azt a csillogó, forró, a magyarországinál minden szempontból minőségibb életet. Büszkén mondják, hogy ők mertek nagyot álmodni, és hatvan felett új életet kezdeni egy idegen országban. Mert ott olcsó a zöldség és a gyümölcs, a rezsi meg egyenesen minimális. Számszerűsítik is fényes életüket: havi ezer euróból, vagyis nagyjából négyszázezer forintból remekül megvannak.
Az egyik nyilatkozó elszántan magyarázza meg, hogy Spanyolországban az életminőség messze jobb, mint itthon. Mutatja az orvosi rendelőt, ahol minden nap négy-öt orvos áll a betegek rendelkezésére este kilencig. A reklámfilm arra nem tér ki, amit a konzervatív magyar hírportál szerzője mesterien megmutat, nevezetesen, hogy mennyit is kell várni egy-egy egyszerű vizsgálatra. Mondjuk, influenzás az illető, aki nyolc nap után jut be a rendelőbe. Nálunk igazoltan hamarabb.
A mediterrán kultúrházban remek, igaz, nem részletezett nyugdíjas foglalkozások vannak. Mintha itthon nem lennének. Aztán többen, nagy hévvel magyarázzák el az otthon maradt öregeknek, hogy spanyoltudás nélkül is remekül elboldogulnak. Rámondják a telefonjuk fordítójára, hogy mit akarnak, aztán az tolmácsol. Egy néni egyenesen arról beszél, hogy nincs ebben semmi különösebb mutatvány, ő egyszerűen siketnémának gondolja magát, elmutogatja és elfordítógépezi a spanyoloknak mindazt, ami fontos.
Érdekes az a harcosan antihazafias megnyilvánulás is, amit egy másik idős hölgy csap hozzánk: Mindig is magyarnak fogom vallani magam, de nem ragaszkodom egy olyan élethez, ahol nincs lehetőségem jól élni. Mert ott, ahol, jó messze a hazájától elsiketnémáskodik, jól él, remekül elvan. Őt ott szeretik, tisztelik, figyelnek rájuk, nem úgy, mint itthon.
Nem úgy, mint Magyarországon, ahol már egy évtizednél több ideje nem csak szóban, hanem tettekkel is támogatják a nyugdíjasokat. Inflációkövető nyugdíjakkal, a baloldal által elvett, aztán nagy nehezen visszaszerzett tizenharmadik havi juttatással. Amit persze az alicantei menekülők is megkapnak. Euróban.
Hogy aztán mindehhez mit szól például Radnóti Miklós, az a Spanyolba költöző nyugdíjasokat nem érdekli. Nem tudhatják, másnak e tájék mit jelent. Nekünk szülőhazánk.
A szerző író
