2024. november 1. péntek. 6:7
„Halottak napján nemcsak a halottaink miatt megyünk ki a temetőbe, hanem saját magunkért is, mert az élet mindennapi gondjai közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni e világ kérlelhetetlen igazságáról: az élet mulandó.” (Böjte Csaba)
Gyermekkoromban még nem voltak igazi halottaim, nagyszüleim is szép kort éltek meg, sokáig csak a nagynéném korán elhunyt férjének a sírjához zarándokoltunk szüleimmel, ám én mindig izgatottam vártam a temetőjárás napját, ami szertartásszerűen zajlott, hiszen akkoriban mindenszentek és halottak napjához sem őszi, sem munkaszünet nem kapcsolódott, sőt a szombat is munkanap lévén a legközelebbi vasárnapon róhattuk le kegyeletünket. Mivel még emlékfoszlány sem kapcsolódott az eltávozott nagybátyámhoz, csupán unokatestvéreim iránti szolidaritásom nyilvánulhatott meg, mert azt igen elszomorítónak éreztem, hogy édesapjukat már nem láthatják, s erre az útra az együttérzésem megnyilvánulásaként tekintettem.
Autónk nem lévén egy félnapos program volt Rákospalotáról tömegközlekedéssel eljutni a Farkasréti temetőbe, mégsem éreztem kényszerű tortúrának. A hatalmas embertömegben már az utazást is izgalmas kihívásként éltem meg, amikor mindenki egy irányba igyekszik, és a temető felé közeledve nőttön-nőtt a zsúfoltság, ami máskor taszított, de ilyenkor kifejezetten élveztem, hiszen a többséggel közös cél vezetett, amolyan laza összetartozást jelentett. Kissé még sajnáltam is azokat, akik Farkasréthez érve nem szálltak le a villamosról, mint a számkivetetteket, akik szeretnének csatlakozni a közös ügyhöz, ám okafogyottan ezt nem tehetik meg. A hömpölygő forgatagban erősen figyelni kellett szüleimre, akik a krizantémok és az őszirózsák tengerében válogatva figyelmet sem fordítottak rám. Általában érkezésünkkor már alkonyodott, amikor a gyertyák még nem világíthattak, csak biztatóan lobogtak. A novemberi szürkületet gyakorta sejtelmes köd fokozta, én pedig a sírnál téblábolva alig vártam, hogy ránk ereszkedjen a koromsötét éj, és a titokzatos homályba a lámpások furcsa reszkető melegséget hozzanak. Lomhán levelezgető faóriások takarásába rekedt a fenségesen ragyogás, és a misztikus fények a temető kapuin túl is elkísértek, kitartottak hazáig, sőt napokig, hetekig velem maradtak, amíg egy újabb misztikum homályába nem vesztek.
Idővel persze megérkeztek a saját halottaim, gyarapodott a meglátogatandó temetők száma, miközben tartalmat nyert a rejtélyes gyertyalobogás: arcok, mosolyok, hangok és szavak villantak fel mögüle. Nem könnyek, nem fájdalmak, nem keservek, csak az öröm, a hála, mert nélkülük én sem lennék.
A szerző újságíró
