Az utóbbi időben kijut nekünk, földakóknak a tragédiákból. Ezekben a napokban a halottainkra emlékeztünk, ők már reméljük békében nyugszanak sírjaikban, ám itt fenn, a Föld felszínén nincs nyugalom. Kicsit is érzékenyebb emberek joggal érezhetik, hogy haragszik ránk a Föld. Miért is ne haragudna? Békétlenség, gyűlölködés, háborúság, öldöklés, hazugságtömeg jellemzi napjainkat, s ezeket mind a világ urai zúdították ránk. Hiába mondjuk, hogy el a kezekkel életünktől, a folyton demokráciáról papolókat ez cseppet sem érdekli. Sosem is érdekelte. Bizony, bábuk vagyunk egy csúnya sakkjátszmában, s hangozzék ez bármily „ezoterikusan”, még a természet is naponta mutatja meg nekünk, hogy valamit elrontottunk. Időjárási katasztrófák kísérik napjainkat, viharok, tornádók, földrengések, járványok sújtanak bennünket jó ideje már, no meg gyilkos háborúk. A hívő ember ismeri a „dies irae”, azaz a végítélet napja kifejezést, s nem csodálom, ha azt érzi, közeleg is, mert haragszik az Isten. Van rá oka bőven. S a kiútról, a megoldásról jószerével szó sem esik. A világ urai fütyülnek a véleményünkre, szólásszabadságról papolnak, miközben sosem voltak, s most sem kíváncsiak arra, mit gondolunk. Ha netán mégis sikerül elmondanunk – lásd az Európai Unió elnevezésű társaságban naponta megtapasztalható történéseket –, akkor komoly retorziókra számíthatunk. Szigorúan a demokrácia nevében. Odáig elmenve, hogy migránsgettót óhajtanak csinálni Magyarországból. Demokratikusan. S közben azt is meg kell tapasztalnunk, át kell élnünk, hogy terveiket kritizálni senkinek sem szabad, mert akkor jön a feketeleves, ilyen-olyan pénzügyi büntetések formájában. S ez bizony lélekromboló és betegítő. Szerintem meg is látszik a társadalmunkon. Ide jutottunk, s ez tagadhatatlan. S ami a nagyobb baj, hogy ebből a katyvaszból, amibe beleléptünk, egyelőre a kiútnak a halvány jele sem látszik. S ha az igazságot akarjuk kimondani, akkor azt kell látnunk, hogy a helyzet csak fokozódik (a nemzetközi is, miként Virág elvtárs mondotta vala). Gondoljunk csak a mikroelektronikai eszközök nyújtotta „lehetőségekre”, melyek minden percünket, még gondolatainkat is képesek állandó megfigyelés alatt tartani! S akkor még nem beszéltünk a ránk szabadított Covid-féle nyavalyákról! Bizony, ez már orwelli világ, számos gondolkodó ember írt már erről az utóbbi évtizedben, magyarán felvázolták, méghozzá pontosan, hogy milyen az a közeg, melyben élünk, csak éppen a megváltoztathatóságának módjáról nem olvashattunk használható tippeket. Tetszik, nem tetszik tehát, többszörös rabságban élünk.
Vélhetően mindenki, aki a fenti jeleket, jelenségeket érzékeli, a kiútra kíváncsi. A többség nyilvánvalóan békében, s viszonylagos jólétben, emberhez méltó kapcsolatokban szeretne élni, viszont nem látja, mi a teendő, hogy ez megvalósuljon. Hatodik érzéke azt súgja, veszélyben van, ez a mai világ nem kínál neki normális életet, nem ura az életének, mert nincs döntési lehetősége. Háborúval fenyegetik, járványokat zúdítanak rá, klímaváltozással riogatják, adósságba kergetik, s tehetetlen. Rabszolgává tették, így azt csinálnak vele, amit csak akarnak.
Hogy ebből a tagadhatatlan világválságból mi a kiút, azt nem tudom, ki fogja megmondani. Sok okos tudósember foglalkozik a jövővel, a káosz megszüntetésének lehetőségével, a válságkezeléssel. Drukkolunk nekik, s várjuk az ötleteiket, s nagyon várunk egy új világot, keressük megteremtésének lehetőségeit. Amit elrontottunk, nekünk kell megjavítani. A mondás is úgy szól: segíts magadon, az Isten is megsegít. Müller Péter egyik cikkében olvastam valamikor régebben, hogy „Egyetlen bűnös gondolat van. Az, hogy a küzdelmet feladod. Mert lehet, hogy túl súlyosat vállaltál, és a tökéletesedéshez több életre van még szükséged, de amíg élsz, arra mindig van esélyed, hogy jobbá tedd magad!” Mivel hosszú idő óta háborúban élünk békeidőben, mi nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk megőrizni mindazt, ami a mienk: nemzetünket és kultúránkat. Ha sikerül, akkor úgy érzem, elkerülhetjük a teremtő haragját, a végítéletet. S a harag napja után eljön, eljöhet az öröm útja, azaz a Via Lucis.
A szerző újságíró
