Dilettantizmus. Igaz, a világ így is működik, hogy itt-ott dilettánsok, már-már betegnek tűnő emberek vezetik. Már ha vezetik egyáltalán. Mert nézzük csak meg, ki áll például az Egyesült Államok, vagy éppen Budapest élén! Poénkodva nem egyszer leírtuk már, milyen kár, hogy megszüntették az OPNI-t, pedig most milyen hasznát vehetnénk. Csak megállnának az ápolók a főpolgármester előtt, és szépen, udvariasan meghívnák egy tartós, hosszú távú sétára a Lipótra, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet kertjébe. Az lenne ám az igazi, az lenne ám az egészséges. Mert hát így, látva Karácsony Gergely állapotát, mániáit, autógyűlöletét, bicikli- és bicikliút-imádatát, intézkedéseit, még a roppant korrekt és profi Závecz Research Piac- és Társadalomkutató Intézet szakszerű kutatása nélkül is úgy tetszik, mintha nem lenne teljesen egészséges. Mintha némi mentális zavar mutatkozna nála.
Most például hirtelen az olimpiáról tárgyal a közgyűlés, és a főpolgármester, nem tudni miért, mitől indíttatva – talán Párizs főpolgármester-asszonyának mély szakmai tiszteletétől vezérelve – váratlanul kiderítette, hogy ő tulajdonképpen nagyobb barátja az olimpiarendezésnek, mint egykoron a magyar nép a Szovjetuniónak. Ki is jelentette: „Ha olyan olimpia lesz, ami megéri az adófizetőknek – a budapesti és a magyarországi adófizetőknek –, és a város fejlesztését szolgálja, akkor az én szavazatom igen.” Istenem, milyen imádni való!
Azt is közölte, hogy ő ezt így gondolta már tíz éve is, s milyen érdekes, hogy akkor ezt valahogy mégsem artikulálta. Viszont a napokban, az ATV Egyenes Beszéd című műsorában kijelentette, van tizenkét év arra, hogy megcsinálják azokat a fejlesztéseket, amelyeket az olimpiától függetlenül is meg kellene. Így például a HÉV-ek felújítását, az elővárosi közlekedés javítását, a villamoshálózat bővítését, no meg kezelni kell a lakhatási válságot is.
A Závecz Research alapítója, Závecz Tibor arról értekezett, hogy „emocionálisan ez a témakör izgatja a fővárosiakat, és a magyar társadalmat is, tehát érveket is szívesen meghallgatnak. Nagy nyitottság van arra, hogy erről legyen társadalmi párbeszéd. Ha a magyar lakosságot nézzük, akkor is domináns támogatás van az előzetes tájékozódást illetően.”
Végeztek is egy felmérést, mégpedig a budapestiek körében, és kitetszett: a fővárosiak háromnegyede párbeszédet szeretne a budapesti olimpia kérdéséről. Az nem derült ki, melyik kocsmában szeretne párbeszélgetni a hazai aranyak számáról. Nem. Mint ahogyan az sem, hogy például a miskolciakat, a szentesieket vagy a derecskeieket miért nem kérdezték az ügyben. Pedig most már – bár egy város kapja meg a rendezés jogát – egy-egy ország több helyszínen is rendezhet, egy központi várossal. Márpedig Budapest rendezhetne, még akkor is, ha olyan, mint Budapestország nem létezik. Miközben az is – kutatás nélkül is – szinte bizonyos, hogy kevés magyar polgármester mondta volna a rendezésre, hogy nem! Nem kell! Vigyék a szomszéd faluba a büdös olimpiájukat! Megtették helyettük a fővárosi ifjak, akikről aztán az is kiderült, hogy a politikához is prímán értenek. Bármire gyorsan, határozottan nemet tudnak mondani, még a Városliget varázslatos új épületeire is. Csak azt felejtik el, hogy alkotni, dolgozni kellene.
És most persze először azt kellene eldönteni, hogy szakmai vagy érzelmi alapon akarunk-e rendezni. Mármint olimpiát. Mert legutóbb is dilettánsok szóltak bele minden érzelmi kötődés és szakmai ismeret nélkül a rendezés ügyébe. Gyorsan kiderült, nekünk-nekik egyértelműen nolimpia kell. Hogy aztán mit jelenthettek volna üzletileg, idegenforgalomban, infrastruktúrában a közlekedéstől az egészségügyig, oktatásban a gyereknevelésig a városnak, az országnak, a jövőnek a játékok, azt alaposan senki nem mérte fel. Azt sem, hogy mit veszíthetünk, mit nyerhetünk. Akkor nem kérték fel a Záveczet, pedig biztos kedvező eredményt szállított volna.
A szavazás most meg tökéletesen értelmetlen, amennyiben olyanok szavaznak, akiknek nincs kompetenciájuk, nincs információjuk az egészről. Tervek, elképzelések, számítások. Addig nem szavazgatunk, párt- és párbeszélgetünk, amíg nem tudjuk, értjük, hogy miről is döntünk. Mint ahogyan a kórházban sincs szavazgatás, nem kérdezik meg a rokonságot, hogy kell-e az életmentő műtét. Nem. Szakember dönt. Az értő, az információk, veszélyek, kockázatok teljes tudatában levő orvos. És így van ez rendjén.
Nem mintha ez ebben a vitában számítana, de részemről négy olimpián volt szerencsém ott lenni. Nem, nem hoztam aranyat, meg egyáltalán érmet sem, mindössze tudósítottam. Újságíróként. Jól, rosszul, ahogy jött, ahogy az esemény és az idő, no meg a mieink szereplése adta-engedte. Persze, hercigeskedhetnék, előadhatnám magam, de ettől még nem hiszem, hogy nekem több szavam lenne a rendezés kérdésében, mint bármelyik magyar halandónak. Sőt meggyőződésem, hogy tervezők, városépítők, közgazdászok, pénzügyi szakemberek, városüzemeltetők meg még sok mindenki, inkább letehetik a voksukat egyik vagy másik oldalra, mint én. Pedig testközelből láthattam mindent. Megleshettem az emberek örömét, bánatát, küzdelmét, békevágyát, barátságát, szinte teljes érzelmi arzenálját, talán még a szerelmet is. Úgyhogy annyit azért mégis mondhatok, hogy az olimpia maga a csoda. Az emberiség egyik legnagyobb találmánya. Még akkor is, ha nálunk sokan nem köszönnek előre neki.
Viszont annyi egyértelműen kiderült, dilettánsok, talpnyalók, munkahalogatók ne nolimpiázzanak. Lehet vonulgatni zászlókkal, feliratokkal, meg lehet lengetni a főpolgármester urat, de beleszólni a világ folyásába kellő információ és ismeretek nélkül, az maga az istenkísértés. Úgyhogy el a kezekkel a játékoktól! Hiszen a most hirtelen fellángolt olimpiaszerelem nem egyéb ügyes-ügyetlen rétori fogásnál, hiszen a Karácsony-stáb tagjai és a belpesti srácok most sem olimpiát szeretnének, hanem hatalmat akarnak. Ahhoz pedig választás kell és nem dilettánsok párbeszéde.
A szerző újságíró
