Akármilyen hihetetlen: 1975 áprilisának végén, 24 éves koromban jártam – először és máig utoljára – a Downing Street 10-ben, a mindenkori brit miniszterelnökök filmekből-fényképekről oly jól ismert rezidenciáján, hihetetlen megélt csodaként – akkor még nem volt lezárva az utca, és még megengedtetett, hogy a British Council ösztöndíjával Britanniába érkezett ösztöndíjasok – egy volt katonatársammal és Czine Mihály tanár úr lányával megerősíttetvén – elmehessenek a világhíres helyre.
Ha jól emlékszem, 1975 tavaszán ugyanúgy munkáspárti kormány volt hatalmon Nagy-Britanniában, mint 2024 őszén, mégis mecsoda különbség… Harold Wilson alatt, nekünk, szerencsétlen, egyfolytában hol erre, hol arra rácsodálkozó, vasfüggönyön túliaknak úgy tűnt, minden a nemzeti érzés nagyszerűségét hirdeti, még a brit zászlóval ellátott, a köztisztaságra figyelmeztető „Keep Britain tidy” (Tartsd Britanniát tisztán) feliratok is – nem is beszélve a zászlóerdőről meg az old glory, a régi nagy dicsőség megannyi mementójáról, Nelson admirálistól Churchillig és tovább. Most, hogy hallom, Keir Starmer munkáspárti miniszterelnök Margaret Thatcher és I. (Angliai) Erzsébet után a férfiakra is rávetette magát, és még magának a nagy Shakespeare-nek a portréját is eltávolíttatta a Downing Street 10-ből, hirtelen két ember jutott eszembe. (Azon túl, hogy közben régi cimborám, a stratfordi Vilmos, Othello és Lear, Hamlet és Shylock halhatatlan figuráinak megalkotója vidáman kacsint le a könyvespolcról.) Néhai Pósa tanár úr, kiváló barátom-pályatársam, Pósa Zoli édesapja az egyik, aki a szegedi bölcsészkaron alighanem azt is tudta, hogy cimborám, Vilmos hányas cipőt hordott, és mi volt a kedvenc étele, a másik a trianoni országhatárra simuló Érmellék egyik legkiválóbb ismerője, a fogtechnikus-helytörténész Szilágyi Ferenc Hubart, aki vette a fáradságot, és Szabó Lőrinc, Babits Mihály, Justus Pál, Szász Károly és a többiek után világ csodájára ismét lefordította cimborám, Vilmos összes csodás szonettjét, amelyekről éppen Szabó Lőrinc azt írta, varázsuk a szív, amelyet kinyitnak, s a nagy lélek, amelynek kulcsai, továbbá mindegyikőjüket „a léleklátás páratlan ereje világítja át”.
Pósa tanár úr valószínűleg a szegedi Auditorium Maximum terebélyes ajtószárnyával verte volna fejbe a miniszterelnök urat ezért az elképesztő merényletért, Hubart meg, gyanítom, valamelyik maradék jó érmelléki lápba löki az elkövetőt, miután a bal felső kettest – esetleg egy-két másikkal-szomszéddal egyetemben – némi kényszer alkalmazásával erőszakosan eltávolította…
Az indok (ez egyúttal Angliai Erzsébet kidobására is válasz): „Shakespeare számos műve a korai rabszolga-kereskedelmet támogató I. Erzsébet uralkodása idején született.”
Aha. Az elmeorvosi szakvélemények egyelőre váratnak magukra.
Cimborám, Vilmos, mindenesetre pajkosan legyint az egészre, és meginvitál egy újabb mézsörre (Pósa tanár úr szerint sok korabeli honfitársával együtt ez vala egyik kedves itala), és újfent közös barátunkra, bizonyos Szerb Antalra hívja fel a figyelmemet, nevezetesen Tóni azon soraira, amelyek szerint ő, mármint Shakespeare Vilmos egyáltalán nem volt hallgatag nemzet szülötte, nem ama blazírt-flegma, szófukar detektív-ánglius náció fia, amelyet Verne, Conan Doyle, a puritanizmus, a Viktória-kor és az ódon brit birodalmi ideálmodell formált az angolokból. „Reneszánsz nép voltunk mi valaha”, mondja vidám nosztalgiával az én cimborám, nagyokat ettünk-ittunk, nyájas bőkezűséggel kutakodtunk a lányok-asszonyok szoknyái körül, és annyit és olyan jókat dumáltunk-röhögtünk, hogy a taljánok se különbül. Elhiszem (ha kissé nehéz is ma már mindezt elhinni), de elég Vilmos bármelyik művét előcitálni, úgy van, ahogyan Szerb Antal is írja, Pósa tanár úr is hangoztatta nemegyszer: olyan féktelen életöröm és túláradó nyelvi-képi-fantáziabéli gazdagság uralkodik el rajtuk, hogy az ember csak kapkodhatja a fejét, s miként A világirodalom történetében olvasható, „ő a korlátlan szabadság költője, (…) az egész világ benne van, (…) stílusa tudatalatti mélységekből táplálkozik – Shakespeare nem leányszobákba való olvasmány”.
Nem bizony. Ő bizony megírja, milyen Shylock és Othello – hát, istenem: mór, azaz fekete, nála a prostituáltak ősinél is ősibb foglalatosságára és minden, ezzel kapcsolatos dologra ezeregy szinonima, kifejezés, szó és szófordulat van – merthogy ez az élet. Merthogy ilyen az élet.
Mindezt persze rémisztő és hihetetlen korlátoltsággal ki lehet hajítani egy nagy múltú és nagy kultúrájú ország első emberének rezidenciájából, de cimboránk, Vilmos természetesen erre is csak legyint: ugyan, kit érdekel? Hol vannak már a Richárdok és a Henrikek, a puritanizmus és a Brit Birodalom – úgy van ez, mondja Vilmos, ahogyan annak idején a ti egyik költőtök mondta egy Nonn György nevű komcsi csinovnyiknak: én még akkor is magyar költő leszek, amikor maga csak egy latin tagadószó.
Hát, ilyen egyszerű ez. Akkor is, ha a jelenlegi munkáspárti angol miniszterelnököt állítólag valami Keir Starmernek vagy mi a fenének hívják.
A szerző író
