Hatalmas győzelmet aratott Donald Trump az amerikai elnökválasztáson, és diadala legkevésbé sem személye miatt fontos, sokkal inkább azért, mert bebizonyította, hogy a falansztervilág legyőzhető, a hétköznapi tapasztalat nem tűnik el a virtuális világban. Ellenfelei ugyanis mindent elkövettek, és nem csupán azért, hogy elnök ne lehessen, hanem a fizikai megsemmisítése érdekében is, ami az ellene elkövetett merénylet, merényletkísérlet tükrében legkevésbé sem túlzás. Mindez pedig azt követően történhetett meg, hogy a magukat demokratának nevező antidemokraták csúfos kudarcot vallottak Trump politikai ellehetetlenítésével, hiába vetettek be mindenféle jogi eljárásokat, hiába vonultattak fel igazi hollywoodi sztárparádét vele szemben, hiába nácizták, hiába fasisztázták, hiába kampányoltak a választási törvényekre fittyet hányva, azaz hiába mozgattak meg minden követ ellene.
Meggyőződésem, hogy mostani sikeréről tanulmánykötetek sokasága születik hamarosan, és kifejezetten tanítani fogják azokat a kampánystratégiákat, amelyek visszavezették az elnöki székbe. Az a gyanúm azonban, hogy az elemzések többsége megmarad majd a felszínes technikai, taktikai formaságok szintjén, és a valódi okokról kevesebb szó eshet, mert az éppen a jövőről alkotott képünket írná át, a valósághoz fűződő viszonyokat rendezné újra, ugyanis szerencsére nem tartunk még ott, hogy külső nyomásra ne ismerjük fel mindennapi valódi gondjainkat, problémáinkat, és beérjük látszatokkal.
A Trump-jelenség félremagyarázása már a nyolc évvel ezelőtti, első megválasztásakor is látványosan tapasztalható volt, amikor sikerét elsősorban a közösségi oldalakon kialakított aktivitásával és az orosz beavatkozással magyarázták, miközben egyetlen szó sem esett arról, hogy az Amerikában kétségtelenül meglévő, elsöprő baloldali médiatúlsúly miért nem hatott a választókra. Azóta Trumpot megpróbálták kiszorítani a közösségi médiából is, ám ennek ellenére töretlen maradt népszerűsége, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy inkább növekedett, hiszen jelentősen nagyobb fölénnyel nyert most, mint ahogy nyolc éve elnökké választották. Negyven éve demokrata fellegvárként számontartott államok fordultak meg, billegőként emlegetett körzetek álltak határozottan mellé, közvélemény-kutatók buktak hatalmasat.
A baloldal most világszerte értetlenkedik, amelyet legegyértelműbben Gyurcsány Ferenc kommentárjával érzékeltethetünk, aki úgy fogalmazott: „Pocsékabb lesz a világ most egy darabig Trumppal. De majd ezen is túl leszünk.” Nem azon töpreng, mi vezetett a sikeréhez, miben kellene változnia a világ „demokratáinak”, hanem egy felszínes kézlegyintéssel megpróbálja megúszni az összefüggések feltárását. Ha pedig mégis vállalkozik valamilyen sommás gondolatra, akkor rögtön kirekesztő, hiszen minden eszközt elvet, amely a szembenézést segíthetné. A Trumppal közismerten jó viszonyt ápoló Orbán Viktor kapcsán kifejti, hogy „a magyar kormányfő úgy tesz, mintha egyszerre lehetne jóban lenni Oroszországgal, Kínával és Amerikával”. Pedig nem lehet, hanem kell, sőt, éppen ez a trumpi politika alapja, még ha a határozottságát a baloldali média meg is próbálja konfrontációként bemutatni. A valóságban azonban éppen az ő első elnöksége idején évtizedek után először nem indított az Egyesült Államok új háborút, sőt, a meglévők befejezésére törekedett. Bevezetett ugyan gazdasági korlátozásokat Kínával szemben, ám nem trollkodott Tajvannál; nem hívta meg rezidenciájára Putyint, de tiszteletben tartotta az orosz érdekeket.
A gyurcsányi filozófia köszönt vissza mindeddig az Európai Unió politikusainak többségétől is, azaz legyen bárki a világ vezető hatalmának az elnöke, mi megyünk a saját fejünk után. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke sem sokat törődött a tagországokban nyilvánvalóan megnyilvánuló népakarattal, technikai trükkökkel kijátszotta a változásokat követelő választókat. Csakhogy az Egyesült Államok súlya túl nagy ahhoz, hogy semmibe lehessen venni az amerikai elnököt, hogy Európa vele szemben politizáljon, annál is inkább nem, mert ha nehéz is jóban lenni egyszerre Oroszországgal, Kínával és Amerikával; biztos, hogy egyszerre nem lehet rosszban lenni mindegyikkel.
Nem véletlen, hogy Orbán Viktor annyira bizakodó, személyes kapcsolata Donald Trumppal nem arról szól, hogy holnaptól az amerikai tőke Budapestre teszi át székhelyét, nem nyílnak meg hirtelen a pénzcsapok, ellenben elérhető közelségbe kerülhet szomszédunkban a béketárgyalások megkezdése, a környezetváltozás pedig alapvetően értékeli fel Magyarországot. Ennek a jelentőségét pedig már a következő napokban is megtapasztalhatjuk, a „demokraták” nagy bánatára Amerika után Budapestre figyel a világ.
A szerző vezető szerkesztő