LMA
2024. november 7. csütörtök. 12:29
Új kijevi „csodafegyverben” kezdett bízni a Nyugat – vagy legalább is annak a mértékadásra nem sokat adó sajtója. A hurráoptimizmus alapja egy pár napja közzétett friss felvétel, amelyen az ukrán légierő egyik Szu–24-es vadászgépe egy siklólövedék prototípusával van felszerelve. A kisfilmen szemlélhető rakéta igencsak hasonlít a franciáktól kapott, Hammer nevű bombákhoz, amellyel az AFU erői viszonylag régóta támadják az oroszokat. Bár a felhasználók állítólag elégedettek vele, csak az a gondjuk, hogy havonta mindössze félszáz darabot kapnak belőlük Párizstól – míg Moszkva ennyi idő alatt durván háromezer-kétszáz hasonló eszközzel pusztítja ellenfeleit.
A történet akár szép is lehetne – ha nem akadna pár olyan kínzó felvetés, amelyre jó eséllyel már most meg lehet adni a lehangoló feleletet. Egyrészt képtelenség szó nélkül elmenni a mellett a tény mellett, hogy a világ elé tárt eszköz valójában csak egy prototípus, amelyet most teszteltek először élesben. A hadiipar történetéből tudható, hogy az efféle, nullszériás berendezésektől még hosszú út vezet a kész termékig – amelyet aztán egyszer nagy sorozatban is kellene előállítani. Kérdés az, hogy ha pár hónapon belül el is jut az említett siklóbomba ebbe az állapotba, hol és miből fogják azt az ukránok készíteni?
Különösen annak a, rideg ténynek a fényében, hogy a fegyverbe való, fejlett elektronikai alkatrészekből már most égető hiány van a világpiacon – ami nem is nagy csoda, hiszen az arab–izraeli konfliktus igényei, illetve a Nyugatról Keletre szállított felszerelések visszapótlása is komoly terhet ró az ellátási láncokra.
Ugyancsak nem lehet szó nélkül hagyni a „hol” kérdését. Az ukrán állam energetikai infrastruktúrájának csaknem nyolcvan százaléka romokban hever, a nehézipari kapacitások lepusztulva várják sorsuk jobbra fordulását, s nemhogy a nyersanyagok, de az alapvető közszükségleti cikkek kiszállítása is komoly gondokba ütközik az állam jelentős részében. Egyes nyugati orgánumok sugallata szerint e kétségtelen hátráltató tényezők olyformán kerülhetőek meg, hogy a bombák előállítása nem feltétlenül ukrán területen történne. Ez ugyan elsőre remekül hangzik – csak semmiféle szinten nem oldotta meg a fentebb jelzett alkatrész- és anyaghiányt.
Azaz egy darabbal sem lesz több kényes vezérlőpanel a világpiacon attól, hogy esetlegesen Lengyelország magára vállalja a termelést. Ami pedig van, azt már előre lekötötték a „nagyfiúk”.
S ha mindez nem lenne elég, hiba lenne szem elől téveszteni a reménybeli fegyver hatósugarát. A kevéssé hozzáértő ugyanis azt hiszi, itt valami több száz, esetleg ezer kilométert könnyedén lebíró berendezésről beszélünk – de a valóság ezzel szemben az, hogy a szóban forgó „csodafegyver” legfeljebb hatvanöt-hetven kilométerre tud önerőből eljutni. Azaz Kijev úgy óhajtana egy atomhatalmat térdre kényszeríteni, hogy az említett mélységben belövöldöz a területére – miközben egy jobb, Nyugatról szállított, esetleg még önjárásra is alkalmas ágyú „simán tud” negyven kilométert.
