Már egyetlen szó is szenvedést vagy félelmet okozhat a betegek és családtagjaik számára, alááshatja az orvosok és intézményeik iránti bizalmat, vagy akár a közös döntéshozatalt is semmissé teheti. A kutatók most azonosították azokat a „soha nem használható szavakat”, amelyeket semmilyen körülmények között nem szabad használni a betegek előtt.
Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, de az orvosi ellátásnak vannak olyan aspektusai, amelyek gyakorlatilag „időtlenek” maradnak. Ezek közé tartoznak a betegek tapasztalatai, mint például a félelem, a szaktudás hiánya, az irreális elvárások, a fájdalomérzet és így tovább.
Az összetett eljárások – például az előrehaladott szívelégtelenséggel, a rákos megbetegedésekkel és a végstádiumú tüdőbetegséggel kapcsolatos eljárások – gyakran részletes magyarázatot igényelnek az ilyen aggodalmak kezelésére. Az ilyen beszélgetések jellege azonban arra késztetheti az egészségügyi személyzet egy részét, hogy elbizonytalanodjon, vagy olyan előíró jellegű kijelentésekhez folyamodjon, amelyeket a betegek és családtagjaik ridegnek, érzéketlennek vagy egyszerűen sértőnek tekinthetnek.
„A súlyos betegség nemcsak fizikai szenvedésről, hanem érzelmi szenvedésről is szól. Az orvos viselkedése, beleértve a verbális és nonverbális kommunikációját is, súlyosbíthatja vagy csökkentheti az érzelmi szenvedést” – fejezte ki nyilatkozatában Dr. Leonard Berry, a Texas A&M Egyetem munkatársa.
„Úgy véljük, hogy bizonyos szavakat egyszerűen nem szabadna használniuk a klinikusoknak ezekben a nehéz találkozásokban” – írják Berry és kollégái, a detroiti Henry Ford Health munkatársai új tanulmányukban.
Annak érdekében, hogy a betegek és családtagjaik „pszichológiai biztonságban” érezzék magukat, a csapat összeállított egy listát azokról a kifejezésekről, amelyek lényegében „beszélgetésmegszakítók”. Ezek olyan mondatok vagy kijelentések, amelyek „elragadják a hatalmat” a betegektől, akik nem képesek érdemi döntéseket hozni saját ellátásukról. Ezt a listát klinikai felmérések segítségével állították össze, és a következőket tartalmazza:
„Semmi mást nem tehetünk”.
„Nem fog meggyógyulni.”
„Azt akarja, hogy mindent megtegyünk?”
„Harcoljon.”
„Nem tudom, miért várt ilyen sokáig, hogy bejöjjön.”
„Mit csináltak/gondoltak a többi orvosok?”
Kifejezetten a rákbetegek ellátásával kapcsolatban a csoport azt találta, hogy a klinikusok azt tanácsolják, hogy soha ne használjanak olyan kifejezéseket, mint pl.:
„Ne aggódjunk most emiatt.”
„Szerencséje van, hogy ez csak a második stádium.”
„Nem sikerült a kemoterápia.”
Berry és munkatársai szerint az egészségügyi szakemberek számos módon ösztönözhetik az őszinte és átgondolt párbeszédet a betegekkel és családtagjaikkal.
„Meg kell tanulniuk felismerniük azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek akaratlanul megijesztik, sértik vagy csökkentik a cselekvőképességet, és azon kell dolgozniuk, hogy újraértelmezzék saját kommunikációjukat” – magyarázza a csapat.
Ilyen típusú lehetőséget teremthetünk, amikor az orvosok felkérik a betegeket, hogy beszéljenek. Ez már azzal is megvalósítható, ha egyszerűen megkérdezik tőlük, hogy van-e kérdésük. Elkerülhetik a soha nem használt szavakat is az alternatív nyelvezet beépítésével. Például ahelyett, hogy azt mondanák, hogy „nem fog meggyógyulni”, az orvosok azt mondhatják, hogy „aggódom, hogy nem fog meggyógyulni”. Ez az apró változtatás inkább az aggodalom kifejezése, mint egy határozottan negatív előrejelzés.
Az olyan szavak, mint a „harc” vagy a „küzdelem” azt sugallják, hogy az ember akaratereje meghatározó szerepet játszik a betegség leküzdésében, ami miatt a betegek úgy érezhetik, hogy cserbenhagynak másokat azzal, hogy nem küzdenek elég keményen. Ennek leküzdése érdekében az orvosok mondhatják, hogy „együtt nézünk szembe ezzel a nehéz betegséggel”, így a betegek úgy érezhetik, hogy egy csapat van velük.
„Az orvosi egyetemen érthető módon az orvostudományon van a hangsúly, de nagyon fontos, hogy a kommunikációs képzés is beépüljön a tantervbe” – tette hozzá Berry. „Kulcsfontosságú lehetőség, hogy az orvostanhallgatóknak és a végzetteknek kiváló, betegközpontú, képzett kommunikátorok legyenek a példaképeik a klinikai képzésük alatt, az orvosi egyetem és a rezidensképzés során.”
A csapat úgy véli, hogy a megfelelő képzés beépítése az orvosi és szakmai továbbképzésekbe, valamint a mentorprogramokba nagyban hozzájárulhat a soha nem használható szavak tudatosításához. Különösen a mentorok oszthatják meg az általuk használt és elhagyott kifejezéseket, valamint ajánlhatnak olyan alternatívákat, amelyek a múltban beváltak.
„Az ilyen mentorálás elősegíti a fejlődést abban, ahogyan a klinikusok jövőbeli generációi interakcióba lépnek a betegekkel, és nyílt párbeszédre ösztönöz arról, hogy a rossz, nemtörődöm kommunikáció milyen további szenvedést és jogfosztottságot okozhat” – írja a csapat.
