2024. november 9. szombat. 12:1
Tamási Áron mesélte az 1984-ben emigrációban elhunyt Szabó Zoltán írónak Móricz Zsigmond és Tamási Áron alábbi, első találkozásának igaz történetét. Az egyik pesti vendéglőben futottak össze, hogy jól kibeszéljék magukat. Ahogy ment Tamási a bejárat felé, látta, hogy túlfelől Móricz közeledik. – Úgy látom. Te vagy Tamási Áron! – szólalt meg Móricz. – Én meg úgy látom, te vagy Móricz Zsigmond – válaszolta Tamási. Alkalmas asztalt kerestek. – Pincér! – mondta Móricz. – Pincér! – mondta nyomatékosan Tamási. Móricz kérdően nézett Tamásira. –Sört? – Sört – kapta a választ. Ezután nem szóltak többet. Méregették egymást félóra hosszat. Ekkor Móricz így szólt: – Mehetnénk Áron?! – Mehetnénk bizony – felelte Tamási. Az ajtó előtt Móricz a kezét nyújtotta és így szólt: – Jól kibeszéltük magunkat Áron! – Jól kibeszéltük magunkat Zsiga – felelte Áron. – Jól kiismertük egymást.
Vannak pillanatok, amikor a hallgatás többet fejez ki a szavaknál. Meg aztán a jól időzített hallgatás a leghatározottabb véleményalkotás. Eötvös József is hasonlóan vélekedett: „Két ember igen szeretheti egymást, sőt igen jól érezheti magát egymás társaságában a nélkül, hogy szót váltana.”
Ül a két író egymással szemben az asztalnál. Némák. Csak a szemük beszédes. Ismerkednek. Mindkettő azonban arra vár, hogy a másik törje meg a csendet – így képzelem. De nem. Hallgatnak. Hamarosan felfogják, hogy játékot űz velük a képzelet. Megrándul a szemöldök itt, amott az ajak mozdul. Érzelmek jelei tűnnek fel az arcukon, amiket nem tudnak szabályozni. Élvezik a játékot. Ebben az esetben nem tűnik hosszúnak a félóra. Mi ez a mustra azoknak az íróknak, akik jól ismerik az emberi természetet! Ezért aztán a testbeszédnek, a gesztusoknak komoly szerep jut: a fejeknek, a kezeknek, az ujjaknak, a tenyereknek, de legerősebben a tekinteteknek. Az egyén sohasem adja jobban önmagát, mint amikor belefeledkezik valamibe. Esetünkben a hallgatásba. Van egy dolog ugyanis, amire kielégíthetetlen vággyal törekszik: hogy elfeledkezzen önmagáról, hogy a meglepetés kizökkentse az illendőségből. Móricz és Tamási állja a sarat! Néha úgy tűnik, hogy farkasszemet néznek egymással. Vélhetően az öröm teszi könnyűvé a hallgatásukat. Az igazi boldogságmosoly látszik az arcukon, mert nemcsak a szájuk kerekedik mosolyra, hanem a szemük körül is megjelennek a ráncok.
A közmondás szerint a hallgatás beleegyezés, amely ezúttal Móriczból és Tamásiból játékot váltott ki. A két író feledte a beszédet, mert tengernyi mondanivalójuk volt. Egy másik gyakori közmondás ekképpen hangzik: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Erre rímel az, hogy könnyebb megtanulni beszélni, mint hallgatni. Vannak pillanatok, amikor a sokatmondó hallgatásnál nincs hasznosabb nyelv. A hallgatás képessége jó fokmérője az önbecsülésnek is; a legnagyobb erények között tartják számon. Megesik, hogy két ember félórás hallgatásával többet elmond egymásnak, mint az olyanok, akik végig locsogják egész életüket. Sokszor a hallgatásunkkal mondjuk el, amit másként képtelenek vagyunk. „A megfelelő szó megteszi a hatást, de soha egyetlen szó sem lehet olyan hatásos, mint a szünet.” (Mark Twain)
Móricz Zsigmond és Tamási Áron első találkozása azt sugallja: nem kell minden esetben megszólalni ahhoz, hogy szavaknak érezzük a gondolatainkat.
A szerző újságíró
