„Ó, azok az oroszok!” – így fejeződött be a Boney M. együttes egykori dala, amely Raszputyinról, a cári család rossz szelleméről szólt. A dalt egy ideig nem játszhatta a magyar rádió sem, mert egy alelvtárs szerint az „oroszokat csúfolja”. Azután a siker és az illegális kazettakereskedelem elsöpörte a tilalmat. Ment a „Rá-Rá-Rászputyin” egész nap és éjjel, ha kellett, ha nem. Viszont az oroszokkal tényleg túl sok a baj. Nálunk ezt kevesen tudhatják jobban! Persze nem annyira az orosz népről van itt szó, hanem a mindenkori vezetőikről, akiktől ők is sokszor szabadultak volna. II. Miklós cárral bombamerénylet végzett. Apja rendelt Magyarországra kétszázezres hadsereget, hogy leverje a magyar szabadságharcot 1849-ben; unokáját, II. Miklóst a bolsevik kommunisták végeztették ki, egész családjával egyetemben. A bolsevikok vezetőjét, Lenint megint egy merénylet tette magatehetetlenné. Aztán egymást is elkezdték gyilkolni, csoda, hogy Sztálin végzetesen paranoiás lett?
Ha nem lett volna elég a világosi fegyverletétel s az azt követő osztrák ostobaság, az oroszok (és az osztrákok) komoly szerepet játszottak az első „nagy háború” kirobbantásában is. A kicsiny Szerbia semmiképpen sem kockáztatott volna egy háborút az Osztrák–Magyar Monarchiával, ha nincs mögötte teljes elkötelezettséggel a hatalmas Orosz Birodalom. Még az utolsó pillanatokban is volt lehetőség a hadüzenet elkerülésére, de az orosz mozgósítás felbátorította a szerbeket, és nem fogadták el a Monarchia ultimátumát, amely a Ferenc Ferdinánd-gyilkosság kivizsgálására irányult. És akkor persze Bécs is harciasabb lett, amikor megkapta a Német Birodalom teljes támogatását, és ott is megtörtént a mozgósítás. Abban a pillanatban az Antant nyugati államai is mozgósítottak. És már csak egy felelőtlen, ostoba döntés kellett. Ez maga az eszkaláció, amelyről mostanában annyit beszélnek. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam.”
Értjük, hogy Szerbiának, amely „Nagy-Jugoszláviáról” álmodozott, melyek voltak a motivációi. Értjük, hogy az Orosz Birodalom ezt miért támogatta. Értjük, hogy ez ellen fel kellett lépni, nem lehetett megtorlatlanul hagyni a trónörökös és felesége szarajevói meggyilkolását. Értjük, hogy Oroszország lehetséges bekapcsolódása miatt a Monarchiának szüksége volt a Német Birodalom feltétlen támogatására. Értjük, hogy Németországnak, amely addigra Európa messze legerősebb ipari hatalmává vált, erőszakos ambíciói voltak Kelet-Európában és a gyarmatokon egyaránt. Értjük, hogy Franciaország és Nagy-Britannia őrizte az e téren előbb kivívott pozícióikat, akár háború árán is. Mindent értünk! Csak egyet nem: hogy ebből miért nem képes tanulni Moszkvától Londonig, Kijevtől Berlinig, sőt, Varsótól Rómáig a mai politikai elit jelentős része?
Az világos, hogy a politikai, katonai helyzet nem teljesen azonos az első világháborút megelőző időszakkal. De hasonlóságok azért vannak, ha a szereplők nem is ugyanúgy reagálnak. A felelőtlenül provokáló fél Ukrajna volt, amely mögött a „Majdan” óta az Amerikai Egyesült Államok támogatása állt. Az érthetően, de mégis ostobán reagáló állam Oroszország volt azáltal, hogy megtámadta Ukrajnát, amelyről nyilván tudta, hogy ezzel maga mögé állítja az egész Európai Uniót is. A háború bő két és fél éve tart. Ezer jele van annak, hogy az eszkaláció fenyegető valóság. Szerencsére azért vannak jelei annak is, hogy az értelmesebb vezetők tudják ennek következményeit, és meggondolják százszor is, hogy ilyen kalandba kezdjenek. Most, hogy Donald Trump győzött a választásokon, van remény arra, hogy ez az eszkaláció elmarad. Lehet, hogy mindez illúzió, az érdekek erősebbek lesznek, de Trump személye ezért fontos. Hiszen ő a „béke embere”. A békét erősíti az is, hogy Kazanyban látványosan felsorakozott Oroszország mellé – nem mögé – a világ nagyobbik része. Kínával, Indiával, Iránnal, Brazíliával, Egyiptommal, sőt Törökországgal. Ezek érdeke is a béke azon a fronton.
Fel van adva a lecke Amerikának is, Európának is. Csakhogy úgy tűnik, az Egyesült Államok demokratikus berendezkedése még mindig képes meglepetéseket okozni. Az „egyik vagy másik” választási lehetőség – meglehet – eléggé szűkös, de mégis több benne a lehetőség az emberek akaratának megjelenítésére, mint az Európa nagy részén meghonosított, „Szavazz ahová akarsz, úgyis mi maradunk hatalmon” logika. Merthogy a „kereszténydemokraták” versengenek ateizmusban a szocialistákkal, a zöldek emberellenességben a kommunistákkal, liberálisok a szabadság korlátozásában mindenféle fél- és egészen ostoba „kalózokkal”. Ezek a „vezetők” teljesen irracionális – értelmetlen, célszerűtlen –, helyzetbe kergetik Európát minden téren. Gazdasági téren, a mindennapok élhetőségének terén, kulturális téren és lassan biológiai téren is. A kétezres évek „elitjével” már nem lehet ebből a válságból kikeveredni. Látványos és határozott visszatérésre van szükség az értelmes és célszerű döntések világába. Ehhez elkerülhetetlen a kulturális újjáéledés. Nem halt meg az európai kultúra sohasem, csak időnként tetszhalotti állapotba kerül. Így volt ez most, a kétezres évek első két évtizedében is. A nyílt és leplezett kvóták kultúrája semmit nem ér. Kihullik a rostán.
Szóval az oroszok. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nekik is vannak céljaik és érzelmeik. Valószínűleg ők is elszámolták magukat – bármilyen magabiztosnak mutatják is a helyzetüket –, fájhat az a háború, fájnak a szankciók, és nehéz elviselni a kitaszítottságot is. Az idősebbeknek van gyakorlatuk ebben még a szovjet időkből, de azóta felnőtt egy nemzedék. Mégpedig a nyugati kultúrán nőtt fel, mint a szivacs szívta magába a nyugati zenét, filmeket, divatot, a McDonald’s-kaját, az autókat. Óriási élmény volt ennek a generációnak, hogy része lehet az európai kultúrának, beutazhatta a kontinenst, és hozzájuk is elmentek a nagy sztárok, az AC/DC-től kezdve Madonnáig. Az orosz sportolók kizárása az olimpiáról és egyéb világrendezvényekről nyilván nem jó érzés. A Putyin orosz elnök ellen kiadott „nemzetközi elfogató parancs” roppant megfontolatlan döntés volt, hiszen ez önmagában is nehezíti a háború lezárását. Ezt a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság adta ki. A vád: ukrajnai gyermekek deportálása a háborús területről.
Felrémlik, mi is történt az első világháború után. II. Miklósról és Leninről már volt szó. II. Vilmos német császár 1918. november 9-én lemondott, és Hollandiában kapott menedékjogot. Ott élt 1941-es haláláig. Doorni házában meglátogatta egyszer Kosztolányi Dezső is. Hazaérve éjszaka felhívták telefonon, és egy remegő hang egy ezüst evőezköz holléte felől érdeklődött, amely állítólag eltűnt Doornból. Kosztolányi lélegzete is elállt, úgy tűnt, hogy nyomban gutaütést kap, mire a telefonáló megszánta. Karinthy Frigyes volt. Ferenc József nem élte meg a háború végét, utódja IV. Károly király mindenhol persona non grata lett egykori birodalmában, még Magyarországon is, ahová egyébként haddal tért vissza, hogy elfoglalja a helyét a trónon 1921-ben. Pár száz, Gömbös Gyula által vezetett önkéntes elfogta, és kiadta a briteknek. Madeira szigetén élt egy év múlva bekövetkezett haláláig. Brit hajó vitte Málta szigetére VI. Mehmed szultánt is, miután lemondott, és Törökország köztársaság lett. Ő később San Remóban hunyt el.
A második világháború e tekintetben is szélsőségesebb volt: az ellenség totális megsemmisítése volt a cél minden résztvevő nagyhatalom részéről. A szövetségesek már a háború alatt rögzítették, hogy a legyőzöttek vezetőit bíróság elé fogják állítani. Ez igen ellentmondásos körülmények között nagyrészt meg is történt. A japán császár a helyén maradhatott, sőt a román király is! A legmagasabb rangú német elítélt Göring volt, de ő öngyilkos lett a cellájában. Nálunk négy miniszterelnököt végeztek ki, Mussolinit meglincselték, Patain marsallt halálra ítélték, de kegyelmet kapott, és Yeu szigetén őrizték hat éven át, kilencvenöt éves korában bekövetkezett haláláig. Megint egy sziget! Vajon Putyinnak is kiszemeltek már egy szigetet? Vagy inkább Zelenszkijnek?
A szerző történész
