Sok minden következett ebből, például az addig kormányhivatalokban, állami intézményekben és a konzervatív sajtóban dolgozók igen nehéz helyzetbe kerültek. Sokakat, így vagy úgy, kidobtak munkahelyükről.
Az Új Magyarország valamennyire tartotta magát, sőt több, korábban magas polcon, pártszínekben tündöklő, ám a hatalom piksziséből kiesett embernek tudott munkát adni. A lap szerkesztősége maradt a sajtópalotában, a folyosókon ott cigarettáztak a néhány nappal korábban még minisztériumokban ide-oda suhanó, kiskosztümös és öltönyös emberek. Beálltak újságírónak, adminisztrátornak vagy csak úgy lifegtek ott. Néhány hónapig tartott ez, aztán jött a nadrágszíj meghúzása. Fábián László főszerkesztő derűsen vezényelte le az átmenetet, persze, pontosan tudta, hogy előbb-utóbb őt is lesodorja helyéről a változások szele. Először a szerkesztőség helyét húzták össze. Már csak az emelet fele maradt. Aztán elkezdődött a személyválogatás. Ki megy, ki marad. Akinek volt hová mennie, az villámgyorsan lepattant. Sokaknak azonban nem volt ilyen egyszerű a dolguk, az új politikai kurzus leprásként kezelte a négy évig a konzervatív erőket szolgáló szakembereket. Így kellett hát kiköltöznie például Balaskó Jenőnek a több száz könyvvel felszerelt, alkalmi otthonként szolgáló irodájából. Ment Nagymarosra, a nincsbe, a nincstelenségbe.
1995 végén, amikor már egyre nyilvánvalóbb volt, hogy Fábián Lászlót leveszik a lap éléről, megindult az utódlási harc. Ha sokan nem is, néhányan igen erősen hajtottak az ekkorra már nem is annyira vonzó főszerkesztői posztra. Ezekben az időkben, mint ahogy sem korábban, sem későbben ezek az átlátszó mozgások engem nem érdekeltek. Dolgoztam. Faragtam a szövegeket, perlekedtem a lusta és pontatlan munkatársakkal, megnyugtatott, hogy minden viszontagság ellenére azért a nap végére rendben elkészült a másnapi Új Magyarország.
Teljesen azért nem tudtam magam kivonni magam a trónöröklési ütközetekből. Volt egy erős csapat a szerkesztőségben, ami nagyon szerette volna a kezébe venni a lap irányítását. Amikor kiderült, hogy a remek szerkesztő, Kő András is szóba került Fábián László lehetséges utódjaként, na, akkor ez a hatalomra vágyó csapat beindult. Engem is próbáltak maguk mellé állítani. Elhívtak például egy elegáns étterembe, vacsorát rendeltek nekem, meg mindenféle drága italt. Nem voltam éhes, így nem kértem az ételt, inni meg egyébként sem tudtam volna, munka után még haza kellett vezetnem az autót az éjszakában. Ültem ott a fehér abrosz mellett, hallgattam, ahogy a két társam szidalmazza Kő Andrást. Úgy igazából érdemi ellenvetésük nem volt, sisteregtek az indulatos és átlátszó mocskolódások, aztán a végére előjöttek a legfőbb indokkal, ami szerintük Kő Andrást alkalmatlanná teszi a főszerkesztőségre. Előhúzták a Drótszamár című, a biciklisportról szóló könyvét, az orrom alá tették annak 63. oldalát, ahol ott állt az aláhúzott szó: ellenforradalom. Hát mit akar ez a Kő, egy konzervatív lapnál, ha a kommunizmusban ilyeneket írt – szúrták nekem a kérdést, én meg csak úgy lestem azt a hatalmas indulatot, ami arra késztette őket, hogy kikeressék egy sportkönyvből azt a szót, ami szerintük elvághatja Kő Andrást.
Annyira bután primitív volt ez a nyomulás, amivel vetélytársukat el akarta fűrészelni ez a két, egyébként jó szakember, hogy néhány nappal később, amikor Kő Andrást kinevezték főszerkesztőnek, és ő megkért, legyek a helyettese, igent mondtam. Egy feltételem volt, ne nevezzenek helyettesnek. Így lettem egy időre az Új Magyarország felelős szerkesztője.
