Már a címbeli kérdésfelvetés is anakronisztikusnak tűnhet, mikor a posztmodern sem ad kielégítő választ arra, hogy miként lehetne jellemezni napjaink gondolkodásmódját. Egy irodalomórán azt mertem mondani, hogy a posztmodern definiálhatatlan: nem alkotja meg saját arcát, a posztimpresszionizmushoz hasonlóan inkább a korábbit meghaladni kívánó tendenciák gyűjtőfogalma. Átmeneti időszak, annak minden bizonytalanságával és bátorságával együtt, s ezekből a bizonytalanságokból és bátorságokból csírázik ki majd minden új stílus, kifejezésmód, életelv vagy domináns attitűd, hiszen a művészeti-irodalmi fogalmak nemcsak a művészetet-irodalmat jelölik, hanem az életmódot is.
Paradoxonnak tűnik a kifejezés azért is, mert egyrészt a „poszt” előtag azt feltételezi, hogy az „után” után már nem lesz semmi (avagy „a történelem vége” lesz), másrészt fölveti a kérdést, hogy ha mégis lesz valami, vajon mi lehet a modern „után” – a nem-modern, vagy az új-modern? Ez utóbbi ugye önismétlés, de rámutat arra, hogy a mindenáron való megújulási kísérletek is csak ismétlések: fölfedezzük azt, ami egyszer már volt. Érdemes viszont magával a „modern” szóval foglalkozni, ha másért nem, csupán azért, hogy rájöjjünk: tulajdonképpen még ma is a modernitás korában élünk. Mást értünk azonban a modern alatt ma, mást értettek elődeink, mégis mindig szinte ugyanazt.
Amikor fél évszázaddal a megírása után (1976-ban) megjelent Horváth János A magyar irodalom fejlődéstörténete című munkája, a „modern” lassan már idejétmúlt kifejezéssé vált. Horváth a „régi” irodalom alatt az irodalmi tudat kialakulását (a 18. század közepéig), „új” irodalom alatt a magyar nyelvűség és eredetiség programját (Bessenyeitől Arany haláláig) értette, és ugyanúgy a „modern” jelzőt használta a 13. századi írástudókra, mint a 18. század végi klasszicista törekvésekre. Egy nagyobb tanulmányhoz gyűjtve anyagot szemelgettem a Horváth János által sorolt példák közül, ezt szűkítem tovább azt illusztrálandó, hogy a korszerű (kornak megfelelő) egyúttal mindig modern is, az igazi modern pedig nem avul el soha, hiába feledtetnék az évszázadok – legföljebb később már klasszikusnak hívják.
Balassi „a szó modern értelmében költő”, aki a „modern ízű, szentimentális természetérzésről” beszél; Zrínyi Miklós korában a „legmodernebb” a Tasso-féle barokk eposz volt, s Zrínyi hőskölteménye a „korhoz képest modernnek” számított. A 18. század regénye és novellája a „nemzeti, modern irodalmak terméke”; Apor Péter 1736-ban a „modern nyelvi hatások beözönléséről” panaszkodik. Az emlékirat-irodalom is „modern” volt a francia minta miatt; és a romantika eredetiségelve előtt azért tartották fontosnak a fordítást, hogy lássák a kortársak is, „mi az a modern irodalom”. A reformátusok hátrányban voltak „a modernebb jezsuita iskolákkal” szemben; de az előbb református, majd politikai okokból katolizált Bessenyei „modern műveltségű” író. Fazekas Mihályt és Csokonait méltatva Horváth János „modern verselési módot” említ; Kölcseyvel és Vörösmartyval pedig a „modern líraiság ömlött az óklasszikai versidomba”. Berzsenyi verséről (Levéltöredék barátnémhoz) írta Horváth, hogy az már egészen „mai” (modern) hatású – szerinte itt kezdődhet „az új, romantikus szellem beszivárgása a klasszikai költészetbe”. Szerb Antal a modernitással párhuzamba állított kamaszkori lázadás hazai példái közt szintén Berzsenyi modernségére utalt: „Egész ifjúsága apja ellen való hadakozás; apja nem engedte meg neki, hogy modern verseket olvasson, mert az öreg úr csak a latin költőket szerette; Berzsenyi titokban szerezte meg irodalmi műveltségét és még nagyobb titokban költötte első verseit.”
A modernizmus fogalmát először az 1500-as évekkel induló korszakra vonatkoztatták – a „középkor” kifejezésnek még nem volt értelme –, a szó a mindennapi nyelvhasználatban azt jelentette, hogy „új, mai, divatos”, a közép-latin modernus „mostanában, nemrégiben és jelenlegi, friss” jelentését véve alapul. Nádasdy Ádám tanulmányában olvassuk: a klasszikus latinban nincs „modernus” kifejezés, először csak a 6. században fordul elő, alapja a klasszikus latin „modo” időhatározó (és jelentése: „csak az imént, éppen most, kevéssel ezelőtt”). Ezt a „modus” („mérték, határ, mód, eljárás”) főnévből képezték, innen ered a mód, módi (divat) kifejezés, ám a modern szót nem a divatos, hanem a jelenlegi, a kornak megfelelő jelölésére használjuk.
A szó első magyar írásos előfordulását 1798-ból Csokonai Dorottyájában találjuk: „Mindjárt sok grófocskák modernjéhez állnak” (s e főnévi jelentés után Kazinczy 1815-ben adatolta a melléknévi használatot „új, korszerű, mostani” jelentésben). A szó Shakespeare-nél fölvette a „mindennapos, elcsépelt, közönséges” jelentést; a mindennapos „újjá, szokatlanná” változása pedig a 19. század elején történt meg. Chauteabriand pozitív, tíz év múlva Baudelaire elmarasztaló értelemben címkézte a „modernitás” kifejezést, s csak a század végén lett újra divatos „modernnek” lenni. A Schopenhauer filozófiájából szétáradó századvégi pesszimizmus (a „fin du siecle”) ellenében meggyőződéssel vallották, hogy a modernista ember mindig előre tekint, s aki a legújabbat egyúttal a legjobbnak is véli.
Hogy a legújabb nem feltétlenül a legjobb, azt a „fogyasztói társadalom” is bizonyítja, vagy az erre a modellre épülő érték- és élet-berendezkedés. Bár a 19. század végére a modernizmus a historizmus tagadását is jelentette, a történelem még mindig nem ért véget. S egyre jobban kirajzolódik, hogy a 21. századi modernség az identitásért való küzdelem. Ebben az értelemben a konzervatív a modern új-klasszikust jelenti. Jövőbe-mutatása azért is méltányolandó, mert szeretné, ha lenne jövője, s tisztában van vele, hogy ehhez a múltat nem eltörölni kell, hanem meríteni belőle. Ahogy József Attila, a modern-klasszikus írta: „Szép a forrás – fürödni abban!”
A szerző irodalomtörténész
