Emlékszem, hűvös, barátságtalan őszi este volt, negyedikes gimnazisták voltunk, és a barátomék újszegedi lakásának parányi szobájában gubbasztottunk. Verseket olvastunk fel – akármilyen hihetetlen, ilyesmi viszonylag gyakran, legalábbis aránylag rendszeresen megesett – kinek mi tetszett, József Attila, Ady, Juhász Ferenc, még az akkoriban feltűnt Utassy József is. Egyszer csak ezt hallottam: „Látod-e esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. / Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet / és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. / Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, / megtöretett testünket az álom, a szép szabadító / oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.”
Miközben nézem az egyik legjobb kortárs magyar filmrendező, Zsigmond Dezső zenével, versmondással aláfestett képi látomását a nyolc évtizede elhunyt Radnóti Miklósról, a hatás jut eszembe. Az a hatás. A Hetedik ecloga meg még néhány másik gyönyörű vers hatása. Megrendült meghatottság, lenyűgözött csodálat, furcsa ünnepélyesség, mintha szentmisén vagy felemelő szépségű ünnepségen lennék. Nézem Zsigmond Dezső megemlékező – a Magyar Művészeti Akadámia jóvoltából elkészült és a Vigadóban bemutatott, úgynevezett multimédiás – alkotását, ismerem a rendező vallomását régi vonzalmáról Radnóti költészete iránt, és a verssorok, az eclogák közül eme egy óra alatt lassan, de annál biztosabban előkúszik valami, ami egyszerre selymes, mint a tavaszi fű, és határozott, mint egy férfias kézszorítás. Az úgynevezett befogadói mechanizmus, ahogyan fontoskodó-nagyképűen tudományoskodó terminussal illetik, végül is semmi más, mint ahogyan a költő utolsó hónapjainak, az 1944 májusától novemberig tartó időszaknak, ennek a félévnyi periódusnak a versei (annyi, de annyi más Radnóti- és egyéb nagyszerű költeménnyel együtt) beszivárognak a zsigereinkbe, az érzékeink közé, akár a gyermekkori ételek ízei, vagy réges-régi emlékek illatai és benyomás-halmazai. Olyasféle borzongást, nagyon is kellemetes érzést okozva, mint amikor éltesebb hölgyek feledhetetlen velencei nászútjuk bizonyos részleteire, vagy rigolyás öregurak legeslegelső, rendszerint náluk idősebb hölggyel megtörtént intimebb kapcsolatukra emlékeznek. Ez az érzéki varázs(lat) az, ami a szomorú vagy éppen tragikus költősorsokat a végzet fölé emeli. Ha úgy tetszik, az élet örökös, kiszakíthatatlan részeivé teszi őket.
Radnótit nem felejtettük el, mondja Zsigmond Dezső, és ez nemcsak ezért igaz, mert mondjuk nem egy és nem két közelmúltbéli jeles írástudónkat biza már-már elfeledni látszunk, hanem azért is, mert az eclogák közül kilépő, leírhatatlanul szuggesztív üzenetek, hála a Fennvalónak, győzedelmeskedni látszanak líra- és általában mindinkább művészet-ellenessé válni kezdő, prakticista-józankodó korunk elég ellenszenves Zeitgeist-je, korszelleme fölött.
Amit Radnótival egy kitűnő rendező most a Vigadóba, ide a Duna partjára elhozott, alighanem maga az öröklét volt, egymagában és személyesen. Az a bőrünkbe ivódott, ösztöneinkbe merevült hatásrendszer a maga teljességében, amit a csupa nagybetűs KÖLTÉSZET, a líra, az emberi szellem egyik legmegindítóbb-legmeghatóbb produktuma jelent és jelképezni képes. Ültünk, hallgattuk a zenét, a dalokat, az éppen mondott versek kézírással ott voltak kivetítve előttünk – nem volt kötet, gépelt kézirat, tördelés, szerkesztés, fő- és alcímek, impresszum és belív és semmiféle hasonló. Még csak mindenkinél mindent jobban tudni akaró, egyfolytában és állandóan ítélkezgetni kezdő irodalmárkodás sem volt, sem mérlegelő találgatás, fel- és leminősítgető kijelentések, megfellebbezhetetlennek szánt mondatok és mondatsorok, ki- és bejelentések. Csakis és kizárólag versek voltak, az eclogák és a többi – no meg, legfőképpen, a közülük, belőlük kiáradó csoda-folyam. A varázslathatás maga. Ezért volt olyan feledhetetlenül szép az egész.
A szerző író
