Különös módon éppen a korábban nők által gyakorolt gondoskodási funkciókat váltják ki intézmények. Gondoljunk csak a bölcsődére, óvodára, vagy a beteggondozásra, idősgondozásra, egészen a siratóasszonyokig bezárólag.
Nemcsak azért kétélű fegyver ez, mert az intézményi kiszolgálás minősége soha nem érheti el a szeretetkapcsolatokra épülő hozzátartozói aktivitásét, hanem azért is, mert az öngondoskodásban rejlő megoldottság állapota miatt csökken az egymás iránt indokolt felelősség érzése, ami alapvetően fellazítja a társadalmat.
Ha nem másra, csak a nyugdíj intézményére gondolunk, amelyről egyikünk sem szívesen mondana le, mégis nyilvánvaló, hogy az idősödő szülők és felnőtt gyerekeik kapcsolata törvényszerűen veszít minőségéből és intenzitásából a nagycsaládban hagyományos egymásrautaltsághoz képest. Miért vesződne még a szüleivel is az egyébként munkával túlterhelt felnőtt, aki saját családjának gondjaival küszködik, ha az idős szülő az esetlegesen fellépő ápolási igényét kielégítheti állampolgári jogon járó egészségügyi szolgáltatással, vagy megvásárolhat más, színvonalasabb szolgáltatást.
Vannak persze intézményi szolgáltatással fel nem oldható helyzetek, mint a súlyosan beteg gyermekek helyzete, vagy a végóráihoz közeledő időseké. Ilyen kritikus esetekben az intézmény illetékessége fel sem vethető, és ha a családi kötődések nem elég szilárdak, marad a súlyos magány.
Ebben az individualizálódó és elidegenedő folyamatban éppen az intézményi funkciók korlátainak megtapasztalása miatt létrejönnek kisebb közösségek helyi kezdeményezései, vagy nagyobb szervezetek, amelyek laza struktúrája lehetővé teszi a szervezet munkatársai és az ellátásban/gondozásban részesülők közötti személyes viszonyok működtetését, valamelyest visszahozva a személyes érintettséget vállaló gondoskodás rendszerét. Utóbbira láttunk példát a Máltai Szeretetszolgálat részéről egy szécsényi rendezvényen.
A szombati napra szervezett, sokrésztvevős eseményen volt egy nagyon színvonalas, kiváló termékekkel szolgáló vásár. Ezen kívül a Kortárs Női Reflexiók Fórumának közreműködésével megnyílt egy festészeti kiállítás, amelyhez a helyi Szenior Örömtánccsoport adott műsort. Mindebben a legfontosabb a családias, jó hangulat volt. Ez pedig nem jöhetett volna létre a Szeretetszolgálat regionális vezetője, Berki Judit nélkül, aki tevékenységét nem csupán munkaként végzi; elhivatottan koordinálva a háttérben, mégis a maga természetességükben hagyja működni a dolgokat. Az eseményen résztvevő mintegy száz ember mindenesetre kedves és figyelmes egymásra, jókedv van és mosolygás. A táncműsort adó hölgyek idősek, de szintén jókedvűek, szeretettel adják elő azt a nem virtuóz eredményt, ameddig a befektetett munkájukkal tánctudásukkal eljutottak. Fiatal táncosokat senki nem hiányol, annál inkább sem, mert a közönségben ismerősök, barátok, rokonok ülnek, és az igazi közösségi légkörben éppen ezeknek az idős hölgyeknek a jókedvére van szükség ahhoz, hogy ez a jókedv mindenkire átragadjon.
Könczöl Zsuzsanna festménye (részlet)
Fotó: A szerző felvétele
A kiállított absztrakt festmények máskülönben nem feltétlen szoktak találkozni az ilyen kisközösségek ízlésével, azonban itt mindenki mintha csak magáénak érezné az alkotásokat, keresi a képekben azt, ami számára pozitív és sokatmondó. Könczöl Zsuzsanna kiállításának címe nem mellesleg „Átváltozás”, és alapvetően színharmóniákkal támogatja a meditatív elmélyülésben azt az átváltozást, amire a mai stresszes hétköznapokban oly nagy igény van. A gondoskodás szellemi lenyomataiként szemlélve a kiállított alkotásokat, benyomás szerezhető a gondoskodás egy nem megszokott dimenziójáról, mely segítséget nyújthat felgyorsult világunkban, a nyugalmat, békét, harmóniát kereső embernek. A képek a szemlélődés elengedett nyugalmában meghívnak egy harmóniába. Ugyanakkor az elengedett szemlélődésen belül nagyon is igénylik a szemlélődő aktivitását. Mindenek előtt bizalommal kell fogadni a meghívást az ismeretlen harmóniába, késznek kell lenni a merev megszokásból való kimozdulásra, az újjal való érintkezésre, ami csak önmagunk odaadásában válik lehetővé. Ezek a képek nem egy egyszeri vizuális felismerést mutatnak fel, hanem utat nyitnak egy szellemi dimenzióba, túllépve az individuális meghatározottságon.
Telik az idő, az esemény a végéhez közeledik. Tea, sütemények, kis bor, és kezdenek megfogalmazódni az igények a folytatásra. Már vándorkiállításról van szó, mert a környék, mint leszakadó régió, máshol is igényli a hasonló rendezvényeket. És bizonyosan igényli azt az egymás iránti bizalmat, felelősséget, összetartást – öngondoskodás helyett –, gondoskodást, amit itt meg lehetett tapasztalni. Nem kell ehhez más, csak hagyni kell a női energiákat elszabadulni.
