Eib Zoltán
2024. november 16. szombat. 6:01
A 20. század közepén a mentális betegségekhez és a fogyatékossághoz fűződő társadalmi hozzáállás még mindig rendkívül előítéletes és megbélyegző volt. Az ilyen embereket gyakran titkolták vagy intézetekben izolálták, hogy ne legyenek „terhére” a társadalomnak. Rosemary története jól tükrözi ezt a kegyetlenséget, hiszen a társadalmi elvárások és a szégyenérzet vezette családját arra, hogy ne támogató közösséget nyújtsanak számára, hanem inkább elrejtsék és „megoldják” a problémát, mint egy „szégyenletes” titkot.
Apja, Joseph P. Kennedy ambiciózus és szigorú családfő volt, aki nem akarta, hogy lánya állapota kockázatot jelentsen a Kennedy név fényes jövőjére. Ennek következtében 1941-ben úgy döntött, hogy Rosemaryn lobotómiai műtétet hajtsanak végre, akkoriban ez az eljárás gyakran alkalmazott, ám primitív és veszélyes orvosi beavatkozást jelentett. A műtét célja az volt, hogy Rosemary érzelmi és viselkedésbeli problémáit kordában tartsák. A műtét során azonban az idegpályák átvágása súlyos agykárosodáshoz vezetett, visszafordíthatatlanul károsította a páciens kognitív és érzelmi képességeit. Megfosztotta őt személyiségétől és függetlenségétől, élete hátralévő részét súlyosan fogyatékos állapotban töltötte. Rosemary onnantól kezdve élete nagy részét különböző rehabilitációs intézményekben, gyakorlatilag elszigetelten töltötte.Rosemary Kennedy vizeletinkontinenciában szenvedett, nem tudott többé járni vagy beszélni, és mentális állapota egy kétéves gyermek szintjére süllyedt.
A lobotómia – vagy más néven leukotómia – egy drasztikus idegsebészeti eljárás, amelyet a 20. század közepén alkalmaztak mentális betegségek kezelésére. Az eljárást eredetileg a portugál idegsebész, António Egas Moniz fejlesztette ki az 1930-as években, és 1949-ben Nobel-díjat is kapott érte. Az elmélet szerint a prefrontális kéreg idegpályáinak átvágásával csökkenteni lehetett a súlyos mentális zavarok, például a skizofrénia vagy a depresszió tüneteit, valamint az erőszakos vagy antiszociális viselkedést. A lobotómia meglehetősen egyszerű, de brutális beavatkozás volt: egy hegyes eszközt – gyakran egy jégcsákányszerű szerszámot – vezettek be a szemgödörön keresztül a koponyába, majd átvágták az agy homloklebenyét az egyéb területekkel összekötő idegpályákat. A cél az volt, hogy megszüntessék az érzelmi reakciókért és döntéshozatalért felelős agyi kapcsolatokat, amelyeket a korszak pszichiátriai szemlélete a mentális betegségek forrásának tekintett. A műtétet gyakran olyan betegeknél alkalmazták, akiket az intézményesített pszichiátriai ellátás keretei között „gyógyíthatatlannak” tartottak, vagy akik nem reagáltak más kezelésekre. Az eljárástól azt remélték, hogy a betegek nyugodtabbak, kontrollálhatóbbak lesznek, de a valóságban gyakran súlyos szellemi és fizikai leépülést okozott, amely gyakorlatilag vegetatív állapotba juttatta az érintetteket. Az 1950-es évek végére a lobotómia egyre inkább háttérbe szorult a pszichiátriában, részben az eljárás etikátlansága, részben a pszichofarmakológia fejlődése miatt, amely hatékonyabb és kevésbé invazív megoldásokat kínált a mentális betegségek kezelésére. A lobotómiát ma már a pszichiátriai orvoslás egyik legsötétebb fejezeteként tartják számon, amely komoly tanulságokkal szolgál az orvosi beavatkozások etikai határairól és az emberi méltóság tiszteletéről.
Az agykárosodást okozó beavatkozás után Rosemaryt szülei szinte teljesen elszigetelték a külvilágtól, a nyilvánosságtól és még a családjától is. Bár anyja, Rose Kennedy később igyekezett gyakrabban meglátogatni lányát, csak ritkán vett részt a családi eseményeken. Nővére, Eunice Kennedy Shriver később a mentális egészség és a fogyatékossággal élő emberek híres támogatójává vált, amely részben a Rosemary tragédiájából fakadó családi érzékenységet tükrözte.
Rosemary Kennedy 2005. január 7-én hunyt el 86 éves korában, egy wisconsini idősek otthonában. Halálát természetes ok, tüdőgyulladás okozta.
Sorsa mindmáig a Kennedy család árnyoldalának egyik legmegrendítőbb fejezete, amely rámutat a korszak orvosi és társadalmi hozzáállására a mentális egészséggel és a fejlődési rendellenességekkel kapcsolatban. Rosemary Kennedy tragédiája valójában egy korszak jelképe a Kennedy család életében és a 20. századi történelemben egyaránt, amely a mentális betegségek kezelésének és a fogyatékkal élő emberekhez való társadalmi hozzáállásnak kegyetlen aspektusaira mutat rá. Rosemary esetében a „kegyetlenség” több rétegben jelenik meg, amelyet nemcsak az orvosi beavatkozások módszereiben, hanem a családi és társadalmi elvárásokban is tetten érhetünk.
