Európa valójában Ázsia nyugati félszigete, csak úgy alakult a történelem, hogy néhány évszázadon át azt hitték az ott élők, hogy ők a világ közepe. Az EU a világpiacon egyre inkább háttérbe szorul, míg az Egyesült Államok, Kína, India, Oroszország vagy Brazília nagy ambíciókkal és jövőképpel hozzák le egymás után a meccseiket. Az EU azt hiszi magáról, hogy más, mint aki valójában, és elvárja a világ többi részétől, hogy fogadják el a képzelgéseit saját magáról és ennek megfelelően is viselkedjenek vele.
Az európai vállalatok helyzetét nem kell bemutatni annak, aki követi a híreket, akár itt, a Magyar Hírlap cikkein keresztül. Miközben a két hangadó tábor közül az egyik arról magyaráz, hogy csak kisebb kellemetlenségről lesz szó és az emberközpontúság és a széplelkűség meg a szabadság majd garantálja a további dominanciát, a másik csak azt hajtogatja, hogy az olcsó orosz energia hiánya, a szankciók, a visszatérő Trump védővámjai és a régi-új amerikai elnök Kína-ellenessége fogja beverni az utolsó szöget az EU-zászlóval majd letakarásra kerülő koporsóba.
Ez ennél egy picit régebbi történet és jóval bonyolultabb. Jó néhány éve keresnek meg iparvállalatok azzal, hogy segítsem a munkájukat. Ugyanis ők meg akarják érteni a környezetet, a médiateret, a közéletet, a gondolkodást egy-egy adott célországban. Ezen, business intelligencenek hívott vonalon európai vállalattal még sosem volt dolgom, ugyanis egy orosz, egy indiai, egy amerikai, egy kínai vagy egy arab nagyvállalat vezetőjéhez képest, egy európai teljesen komolyan azt gondolja, hogy ő érti a világot. Mégpedig azért, mert hite szerint annak a közepén ő maga helyezkedik el. Ez valamennyi probléma eredője, részben ennek a gondolkodásnak köszönhetők a szankciók is, mivel ekkora arccal bemenni abba a sokat emlegetett erdőbe, csak nagy lendülettel lehet.
Ez az Európának hívott múzeum, ahol mindenféle évszázados hiedelmek szerint elvi-morális-erkölcsi kérdéseket lökdösnek maguk előtt és boszorkányként égetik meg a másként gondolkodókat, önmaga paródiájává kezd válni. Josep Borrell például úgy fogalmazott 2022 októberében, hogy Európa egy kert. Idézem őt:
„Igen, Európa egy kert. Mi építettünk egy kertet. Minden működik. Ez az emberiség által létrehozott legjobb kombinációja a politikai szabadságnak, a gazdasági jólétnek és a társadalmi kohéziónak – mindhárom egyszerre. És itt, Brugge talán egy jó megjelenítése a szépségnek, az intellektuális életnek és a jólétnek. A világ többi része – és ezt te is nagyon jól tudod, Federica – nem éppen egy kert. A világ nagy része inkább dzsungel, a dzsungel pedig behatolhat a kertbe. A kertészeknek gondoskodniuk kell róla, de nem fogják megvédeni a kertet falak építésével. Egy szép, kicsi kert, amelyet magas falak vesznek körül, hogy megakadályozzák a dzsungel bejutását, nem lesz megoldás. Mert a dzsungel erős növekedési potenciállal rendelkezik, és a fal soha nem lesz elég magas ahhoz, hogy megvédje a kertet. A kertészeknek el kell menniük a dzsungelbe. Az európaiaknak sokkal jobban be kell kapcsolódniuk a világ többi részébe. Máskülönben a világ többi része fog megszállni minket, különféle módokon és eszközökkel.”
Ez a felsőbbrendű, lenéző attitűd mostanra különösen szórakoztatóvá lett. Egyrészt, minden primitív ember azt hiszi a saját kultúrköréről, hogy az a kert, a többiek odakint pedig csak vadak. Másrészt, a gyarmatosítást szégyenlő európai, ahogy elmagyarázza, hogy a saját képére kell formálnia a világ többi részét, mert ami nála van otthon, az a kert, a többi pedig dzsungel, egy kétlábonjáró vígjátékelem. Mintha némi rasszizmust is kihallani vélnék, de ez biztos csak azért van, mert nem szeretem eléggé a szabadságot. Érzékenyítésre lenne szükségem, hogy európaivá formáljanak, mert amit gondolok, az veszélyes a kertben élő bazsarózsákra. Nos, ha az EU még egyáltalán kertnek nevezhető, akkor művirágokat gondoztatnak a dzsungelből érkező emberekkel, tök feleslegesen, hiszen azok művirágok. A valódival ugyanis az elgyengült, az élettől elszokott, elkényelmesedett kertlakóknak problémáik vannak. A valódi virág nem mindig tökéletes, nem a megfelelő szögben hajlik, néhány centivel magasabb vagy rövidebb, ha pedig tüske nő rajta, az balesetveszélyes. És ha megeszi, mert ennyi agya van hozzá, az mérgező is lehet. Legyen inkább mű, abból nagy baj nem lehet! Ha pedig valamihez hozzá kell nyúlni, akkor egyeztetést kell kezdeményezni, hogy megtárgyalhassák, mikor lenne alkalmas eszmét cserélni arról, hogy majd lesz egy meeting, amely során kitűznék annak dátumát, amikor ezt meg kell beszélni.
Az imént hallottam Bazsó Gábortól egy nagyon erős gondolatot az egyik videójában: Régen az európai autógyártók mögött személyükben ott álltak az alapítók. A Renault-testvérek, Karl Benz, Ferdinand Porsche, Enzo Ferrari, Armand Peugeot, Ferruccio Lamborghini, Ettore Bugatti mind-mind a nevét adta a termékhez. Ezek ugyanis mind családnevek. Ma ezek mögött már nem csak az eltelt idő miatt nem találni olyan utódot, akit érdekel még valami a negyedéves üzleti jelentésen kívül. Ezen márkákból „brandek” lettek, ahogy okoskodóék ma magyar nyelvi környezetben is használni szokták ezt a kifejezést.
Ma azoknak az autógyártóknak megy jól, amik mögött ott van az alapító: Elon Musk a Tesla mögött, Wang Chuanfu a BYD mögött, Akio Toyoda a Toyota mögött (nem elírás, valójában ez az eredeti családnév), de még a hipersportautók mögött is olyan figurák dominálnak, mint Christian von Koenigsegg vagy Horacio Pagani.
A buli ugyanis akkor hal meg, amikor nem az lesz a fontos, hogy mi lesz öt év múlva, hanem az, hogy mi van három hónap múlva. Hogy minden legyen az élére állítva, minden legyen előre megtervezve, semminek ne legyen se lelke, se illata, se hangja, se színe.
Azt javaslom mindenkinek, hogy gondoljon egy olyan európai cégre, amelynek a jelenlegi állás szerint öt évre előre van egy víziója és ezt a legtöbb ember ismeri is! És ebben a vízióban nem az a fontos, hogy egy magát valaminek érző ember táncol felszabadultan, önmagát elfogadva. Meg nem a környezetvédelem, a különféle vélt vagy valós kisebbségek helyzetének javítása, esetleg valami rétegműfaj iránti érez a marketing és PR-osztály „elkötelezettséget”. Ilyesmiről cégek akkor kezdenek el magyarázni, amikor ki kell tölteni valamivel azt az űrt, amit az egy kaptafára gyártott, lelketlen termékük hagy maga mögött. Igaz, az arab országokban azért még ők sem cserélik ki az X-en vagy az Instán a logót a helyi profilon, mert ennyire azért még nem ellenségei a saját bevételeiknek.
Amikor egy vállalat arctalan óriásként működik, ahol a vezetők fő célja a részvényesek rövid távú elégedettsége, akkor valójában lehetetlenné válik a hanyatlás elkerülése. Ott már csak pénzbeszedés folyik.
Elon Musk Dél-Afrikából érkezve számos különböző területen vett részt sikeres projektekben. Hogy milyen családi háttere, kapcsolati hálója volt vagy éppen milyen emberi minőséget képviselt egyik vagy másik konfliktusában, az az eredmény szempontjából irreleváns. Önmagában már az is teljesítmény, ha valaki megtalálja a megfelelő szakembereket és őket közös munkára bírja. Wang Chuanfu, a BYD alapítója szintén nem a részvényesi elégedettségre helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy BYD legyen a világ vezető elektromos járműgyártója. Ő nem csak pénzt akar keresni, hanem az első akar lenni.
Az Apple egyértelműen egy olyan példája volt sokáig az amerikai innovációnak, amelyet az alapítói víziója és az az iránti elkötelezettség jellemzett, hogy újradefiniálják az iparágat. Miattuk terjedt el az okostelefon abban a formában, ahogyan ma ismerjük. Amióta Steve Jobs nincs, a lendület ugyan még viszi az Apple számait, de a kínaiak már nagyon jönnek fel a hátára. Meg a koreai Samsung, ami azóta is családi vállalkozás, csebol maradt. Szomorúak is Langleyben, hogy egyre kevesebb külföldi életéhez férnek hozzá olyan könnyen.
A Samsung a Hyundaihoz vagy az SK-hoz hasonlóan az égadta egy világon minden területen tevékenykedik, tulajdonképpen államként működnek az államban. Ezen cégek végén az alapító családja van, akik a birodalmukat a mai napig igazgatják. A Hyundai problémái egyébként éppen akkor kezdődtek a 2000-es évek elején, amikor az alapítója meghalt.
Az alapítók egy hosszú távú cél érdekében dolgoznak, az európai vállalatok viszont manapság a rövid távú nyereségre és a részvényárfolyamokra figyelnek csak. A McKinsey&Company 2018-as tanulmányában az áll, hogy az európai vállalatok vezetői gyakran az éves eredményességet helyezik előtérbe, míg például az amerikai tech-vállalatok hosszú távú kutatás-fejlesztési projektekbe fektetnek. A politikusok szintén, de ezt már csak én teszem hozzá.
Ami Európában is nagyon működik, az mind családi, alapítói hátterű: A két részre szakadt Aldi-család és a Lidl mögött álló Schwarz-család a saját területükön komoly tényezők. Még az LVMH mögött is ott van Bernard Arnault, az Inditex mögött is ott Amancio Ortega. A kereskedés meg a kreatív munka alapján Ázsiába vagy Afrikába kiszervezett gyártás világán felül az alapítói jelenlét nem igen tapasztalható Európában. A kereskedelemben nem kell vízió és a fast fashionnek hívott szemétgyártásban sem, csak előre kell számolni a körülményekkel és a trendekkel. A luxusipart pedig értelmeznem sem kell, azt gondolom.
Ha valakinek ez az újrahasznosított műanyagból készített műkert még fontos, akkor talán itt lenne az ideje a hosszú távú gondolkodásnak. És az nem négy évet jelent. Ehhez kellenének alapítói értékek, de leginkább helyzetfelismerés, alkalmazkodás a környezethez. Ehhez pedig elsőként a szándék kellene ahhoz, hogy alkalmazkodni akarjanak. Az innováció ugyanis nem azt jelenti, hogy fiatal, szemüveges programozó fiúk és lányok ülnek ott a babzsákon, aztán egy évben egyszer kivezénylik őket a Pride-ra, mint céges csapatépítőre, hanem arról, hogy a pénzkeresésen felül is égünk a vágytól ahhoz, hogy tettre készek legyünk.
Öntelten, nagy arccal, jóllakottan és indokolatlan magabiztossággal csak megismétlik azt, amit a rómaiak annak idején. Ezzel nekem személy szerint semmi bajom, de ha szerelmes lennék az EU-ba, akkor rendkívül kétségbeesett lennék.
A szerző rádiós műsorvezető
