Igaz, hogy tartozássá dagadó ígéretemet kívántam beváltani, ám utóbb valami édes szükségszerűséget véltem fölfedezni abban, hogy épp a Magyar Nyelv Napján (az „édes anyanyelv” november 13-ikáján) olvastam újra – a reflexió szándékával – Lázár Balázs előző évben megjelent Karantén(y)ek című verseskötetét. Júniusban is időszerű lett volna: a karcsú, ötvenoldalas könyv második része számos műfaj rendkívüli forma- és referencia-gazdagságával idézi meg Trianont, teszi borzongatóan jelenvalóvá az évszázados hiányt. S a nyomasztó morális-költői üzenetet súlyosabbá formáló nyelvi játék nemcsak a kötetcímben tűnik föl, de szándékos utalásaiban és rejtett áthallásaiban is, a metaforikus és nonszensz-igazságot sugalló szóalkotásaiban. Ilyen például a „T-100-as típusú trianonátor”, mely végrehajtotta az „ember- és országcsonkolás parancsát”, és „feltűnés nélkül alkalmazkodik / a túlélők kétségbeesett praktikáihoz”.
A Karantény című vers így kezdődik: „száz év kemény karantén / Európa közepén/mennyi mi és mennyi én/mennyi árnyék mennyi fény / mennyi ők és mennyi ti /s zekértábor – adj neki!” Páros rímelésű kétütemű hetes sorok a panaszleltárban, a „cifra-szavak” a népi ráolvasások és csujogatások ritmus- és hangulatvilágával vezetnek ki a haláltáncból, mert ugyan „se előre se hátra”, s hiábavalónak tűnik a szeretet, mindezek ellenére kiált ki a költő a versből: „hinni vágyom van remény”. Ezt követi az említett folklórműfajhoz rövidségével és a belékódolt gúnyolódó iróniával írt karének, a Kar(antant)ének: „Nagyanti meg Kisanti, / elvert a két briganti. / S bár ez elég régen volt, / nem múlik a szégyenfolt!”
Éles műfaji, ebből adódóan hangnem- és stílusbeli, verselési és modulációs váltással leszünk részesei a Költő és a Pásztor dialógusának (Trianon-ekloga), a görög Theokritosz, még inkább a római Vergilius, illetve a hozzánk legközelebbi Radnóti Miklós örökségének folytatóját is látva Lázár Balázsban. „Költő: Pásztor, megvan-e még a te nyájad, vagy kiraboltak/téged is épp úgy furcsa zsiványok, mint a hazánkat?/Pásztor: Így jártam, s mint csúf áldozatot, gyűlölnek is érte.” – A költő a „régi szabályra” hivatkozik, hogy saját bűneit az ember másoknak nem bocsátja meg, s amit a Pásztor így összegez: „Ó, de a tolvaj vádja a bűn, amit ő követett el”. Mint egy negatív eposzi seregszemle, harminckét elveszített város neve sorakozik metrikus rendben („Kassa, Kolozsvár, Munkács, Zenta, Szabadka, Beregszász, / (…)/ Déva, Segesvár, Poprád, Kismarton, Nagyenyed, meg…”), s miként a test is szokni kezdi a végtagok hiányát: „Lassan ereszti el őket a történelmi tudat már”. A Pásztor azonban ismét a reményt fogalmazza meg bukolikus párbeszédük végén: „Mégis dobban, lüktet az életerő a szivünkben! / Itt a tavasz, gyászunk hagyjuk a tegnapi télbe, / fénnyel teljen a lélek!”
Trianon-tükör és Trianon-töredék, Trianon-matek (aminek végén „olyan kétharmados eredményt kapunk, / amely minden csonkaországra vonatkozhat”); közben Illyés Gyula in memoriam a „Nemzeti Összetartozás Emlékhelyén”, a belső dialógust emelve a gondolatvers ódai státuszára; Szőcs Gézára emlékező költői játék, a „Tri a non”, mely Weöres és Tandori véletlenszerűséget sugalló „halandzsáihoz” mérten növekedik zenei szólammá a bölcseleti és játékvers határán-pengéjén egyensúlyozva. Íme: „ira ton ton ton / sziva rom rom rom // ita lom lom lom / kiha gyom gyom gyom // tria non non non / vita tom tom tom // mi a gond gond gond / hiba pont pont pont”.
S újabb formai és műfaji váltással: húsz Trianon-haiku, nem a japán természetbölcselet szituatív és képi reflektív alaphangját közvetítve, hanem a modern európai (és magyar) változatot, a közéleti haikut (vele a költői aforizma) tizenhét szótagban is létösszegző szándékú opuszokbál álló trezorját gazdagítva. Nem mellőzhető a műfajt itthon népszerűsítő Kosztolányi öröksége sem, s ezt a haikutól egyébként idegen rímhasználat súlyozza. Itt az utolsót idézem a füzéről: „Trianon-lepke, / Csillog fekete árnya. / Ez lesz a veszte.”
A ciklust lezáró vers a „Vörösmarty 220” Utószó. A 2020-ban (Vörösmarty születésének 220. évfordulóján, a Trianon 100 és a járvány évében) a versszövegek (és az idők) párbeszéde. Nem írt Utószó címmel verset Vörösmarty, ám a világosi veszteséget követő kozmikus vízióval, az Előszóval folytat költői dialógust Lázár Balázs. A 21. század látomása és valósága ez – s a látomás helyett inkább korhű kritikai látlelet. „Midőn ezt írtam, nyitva volt a lét, / Tört-fájl nem virult a hon lapjain.” S később, bibliai etikai és szekularizációs tanulságokkal, klíma-, de még inkább erkölcsi válságokkal, Az ember tragédiájának képével is élesítve tisztul a tükör: „Válogatunk rossz döntések közül, / S míg nem értjük, hogy van ez az egész, / A világot két vállra fekteti. / Bár tél van, nincs fagy, nincs hó, csak halál. / A tű elgörbült, / S nem jutott át fokán a balga ember, / Aki elhagyta, majd megölte Istent, / És saját világot teremtvén bűnnel, / Ott áll a szirten”.
A könyv első része Radnóti-ommázs. Nyolc ecloga (pótolva a hiányzó, az „Oly korban éltem én e földön…” kezdetű, eclogának tekintett hatodikat is), bevezetve a ciklust a Fáj a tavasz járvány- és karantén-alaphelyzetével (ami itt a természeti-isteni törvényt és a szabadságot korlátozó, szorongással teli léthelyzet is), s kiegészítve a Kérdések epigrammájával. Két kivétellel csupa hexamaterben írt költemény (Radnótinál sem mindegyik követi a klasszikus metrumot) – a mérték fegyelmez, épp e fegyelmező karakterénél fogva alkalmas a karantén-helyzet megfogalmazására. S bár Lázár Balázs két előző kötetében (a formai, műfaji és ajánlóversek intertextualitását szintetizáló Bomlik a volt és a Hamlet-reflexiókat soroló, majd Arany János Bolond Istókjának hangnemét idéző H. úr hagyatéka) nem a klasszicizáló-metrizáló örökséget követte (nem számítva ide a Shakespeare-i jambikus lejtés dominanciáját), itt viszont az „idő mértékével” a mondanivaló súlyát is növelte.
A modernségét kereső kortárs líra gyakran a Babits szerinti újklasszikus értelemben lesz modern, a szövegek párbeszédét is újragondolva. Aki Lázár Balázst olvassa, önkéntelenül kezdi őt tegezni. Mikor 1991-ben első verseim kötetét elküldtem Hegedüs Gézának, válaszlevelét tegeződve írta, mondván, egy költőt nem fog magázni. Szárnypróbáimat azért tekintette költői teljesítménynek, mert klasszikus hexametereket is írtam az avantgárd kísérletek mellett. Márpedig a hexameter (a pentameterrel együtt a disztichon, a rímelő leoninus, általában az időmérték és a formakultúra) formálja a költőt magát.
Hegedüs Géza író és irodalomtörténész, költő és színházi kritikus három évtizeden keresztül a Színház- és Filmművészeti Főiskola művészetelméleti tanszékvezetője volt. Lázár Balázs költő és színművész (hét verskötet mellett színháztörténeti és színészpedagógiai könyv szerzője) a Színház- és Filmművészeti Egyetem Németh Antal Drámaelméleti Intézetének dramaturgiai osztályvezető tanára. Várom a következő kötetét, s kíváncsi lettem a Maszkaland című könyvére, illetve a Tallián Mariann színész-hegedűművésszel közös (Ketten a versben) versszínházi előadásaira.
A szerző irodalomtörténész
