Be kell valljam, hogy a diplomámat egykor magam is az ELTE-től kaptam, amelyre manapság egyre kevésbé vagyok büszke. Mentségemre szóljon, hogy több mint harmincöt éve történt, és azóta nagyot fordult a világ; olybá tűnik, hogy gyökértelen, frusztált áltudósok lepték el az intézményt. Felettébb elgondolkodtató, hogy a nyolcvanas évek második felében, a kommunista vergődés utolsó pillanataiban közelebb álltunk a ténylegesebb szabadsághoz, mint a liberalizmus csúcspontján.
Nem az a baj, hogy az egyetem oktatójának – nevét felesleges emlegetni, hiszen nem tudományos sikerei révén vált ismertté – véleménye van a világról, hanem hogy az éppen azzal ellentétes, amit képviselnie kellene, vagyis a tudomány szabadságát teszi zárójelbe. Ennek tükrében roppant soványka az az állásfoglalás, amelyet az egyetem tett, hiszen ebből nem az derül ki, hogy a közlemény kiadói felismerték tanszékvezetőjük tökéletes alkalmatlanságát, nem csupán feladatköre ellátására, de magára a felsőfokú oktatói állásra is. A megállapítás legkevésbé sem túlzás, hiszen az áltudós kétségtelenné teszi, hogy nem szakmai, hanem politikai alapon fogalmazta meg kirekesztő véleményét a liberális polkorrekt jegyében, ami magyarul a globalista agymosottság, Huxley kifejezésével: az évtizedes kondicionálás megszépített kifejezése. Ebben persze semmi új nincs, évtizedek óta tapasztalhatjuk, hogy tudományidegen megfontolásból a liberálisok nem tesznek különbséget a sovinizmus és a nacionalizmus között, ami még a közéletben sem elfogadható, ám egy magas szintű oktató esetében az alkalmatlanság ékes bizonyítéka. Sokan talán túlzásnak érzik a megállapítást, ám ahhoz, hogy a liberális diktatúra béklyóitól megszabadulhassunk, a liberális szótárt, szellemi ködöt kell elsöpörni. Az artikulált gondolkodás- és kifejezésmód nem szerencsés, hanem kifejezetten elvárható az oktatási rendszer csúcsán.
Tudom, komoly kihívás napjaink intellektuális terrorjával szembeszállni, de ahogy a példa is mutatja, nincs más lehetőség, mert az ő szintjükre süllyedve az értelem csak vereséget szenvedhet. Nem a sovinizmus és a nacionalizmus megkülönböztetésének a hiányával van a gond – ugyanezt tapasztaljuk a nácizmus és a fasizmus esetében vagy éppen Marx és a kommunisták megkülönböztetésekor –, hanem az összemosás vagy szétválasztás tetszőlegesen alkalmazott, bármikor és bárhol bevethető, napjainkra az élet minden területét uraló felsőbbrendűségével, amely ugyanabból az arroganciájából táplálkozik, mint korábban a feketéket, az indiánokat primitív lényekként beállító kiválasztottságtudat. Ezért keltett felháborodást Orbán Viktor évtizede tett kijelentése, amikor arról beszélt, hogy Magyarországon nem liberális demokrácia épül. Ahogy a nácik, a kommunisták, úgy a liberálisok sem tudják elfogadni, hogy létezzen élet tőlük függetlenül, és mindezt politikai elődeikhez hasonlóan erkölcstelen erkölcsiségre alapozzák; az igazságosság letéteményeseiként éppoly boszorkánypereket folytatnak, éppoly máglyákat építenek, ahogy korábbi korok erkölcsőrei kegyetlenkedtek.
Nem a tanszékvezető a fő probléma, ő csupán nyilvánossá tette azt, amit az ELTE falai között hétköznapokon magától értetődően is hirdet, sőt talán az intézmény elvárásaként vall. Magával az egyetemmel van a baj, illetve az azt irányító vezetőséggel, amely rég megfeledkezett alapvető és nemes küldetéséről: a gondolatszabadság védelméről. Csak az ő révükön juthatnak tanszékvezetői és még magasabb tisztségekbe az érintett oktatóhoz hasonlatos félműveltek, akik látszatismereteik birtokában fölényeskedhetnek.
Örvendetesnek gondolom, hogy mindez bekövetkezett, hogy az ismertségre, hírnévre vágyó kivagyiság lelepleződött, hiszen ezek után vitathatatlan sem lehet, hogy a felsőoktatásunkban eddig történt átszervezés roppant kevés; tényleges rendszerváltásra, fordulatra lenne szükség az egyetemeken, mert enélkül nem lehetnek a tudomány valódi fellegvárai, legfeljebb a globalista agymosás letéteményesei.
A szerző vezető szerkesztő
