Amikor iskoláink működésének demográfiai hatását vizsgáljuk, három tényező csoportot kell legalább szem előtt tartani. Már szabad szemmel is látható az összefüggés, az iskolában eltöltött idő és a késői családalapítás között. Nyilvánvaló hogy „minél több osztályt végez el egy nő, annál kevesebb gyermeket hoz világra”, de tovább kell mennünk, mert más – kevésbé evidens – tényezők is könnyen feltárulnak szemünk előtt. Álláspontunk szerint az (1) ott eltöltött idő hossza az egyik „kockázati” tényező, emellett azonban (2) jelentős tényező az a tananyag, amit megtanulhatnak. Kiemelten gondolunk itt a családi és közösségi életre nevelés tananyagának hiányára, amit 1948-ban megszűntettek. (3) Ne kerülje el a figyelmünket azonban az iskolák „rejtett tantervének” működése sem, az abban megvalósuló értékrend, a társas hatásmechanizmusok, amelyek erőteljes hatással vannak a fölnevelkedő generációk gondolkodására és viselkedésére. Most mi a legutóbbival foglalkozunk.
Ahogyan a családban a gyermek személyiségének, érdekeinek figyelembevétele neurológiai szinten befolyásolja a gyermekek párválasztási, kapcsolatépítő képességeit, utódgondozási esélyeit, gyermekvállalási döntéseit stb., az iskolák szocializációs hatásrendszerének hasonló ereje van.
Az iskolai szocializáció, a „rejtett tanterv” vizsgálata több évtizedes múltra tekint vissza, amit a hazai és a nemzetközi szakirodalomban sokan vizsgáltak. Most főként azokat a megállapításokat vesszük szemügyre, amelyek erőteljesen befolyásolják a felnövekedő népesség házasodási és gyermekvállalási szokásait, és több iskolatípusban is megfigyelhetők.
Iskoláink jelentős része elavult, gyenge hatékonyságú módszerekkel dolgozik. Ötven éve minden szociológiai vizsgálat bizonyítja, hogy a kitűzött célok még papíron sem teljesülnek (tanulmányi eredményesség, írás- és olvasási készség, kommunikációs képesség stb. Az Oktatáskutató Intézetben egy 2015-ös felmérés szerint az általános iskolások 4-5 százaléka, a gimnazisták 18 százaléka, a szakközépiskolások 38 százaléka, a szakiskolások 48 százaléka megbukott.) Ez csak az iskolák eredménymutatóinak töredéke. Emellett hátráltatják a gyermekek társadalmi beilleszkedését, sokakat közülük kifejezetten aszociális pályára terelnek. Sok pszichológus egybehangzó tapasztalata, hogy a pedagógiai kultúra nem a személyiség és más morális értékek tiszteletét közvetíti gyerekeinknek, hanem ellenkezőleg, „érték- és érzelemromboló, pszichopatizáló hatású”.
Egy nagy mintás felmérés alapján Zsolnai Anikó (2001) megállapította, hogy a 16 évesekkörében – a korábbiakhoz viszonyítva – csökkent a kapcsolatok száma, a tanulók 28,1 százalékának egyetlen barátja sincs, és a fiatalok 98,9 százaléka semelyik tanárhoz sem kötődik.
A kapcsolatmenedzselés, a kommunikáció, a proszociális viselkedéskultúra, a bizalomépítés, a kíváncsiság a másik nem iránt, a konfliktuskezelés és más hasonló készségek fejlesztése és működtetése idegen az iskolarendszertől. Éppen ezek a tulajdonságok lennének pedig a párválasztás, az együttélés és a gyermekgondozás legfontosabb alappillérei.
A magyar fiatalok társas kapcsolatai ziláltak, konfliktusokkal terheltek. Gyakran élik át a kivetettség, a perifériára kerülés, a kiközösítés, bántalmazás élményét (ezt nevezi a szakma „fekete pedagógiának”). Nem érezhetik magukat sem a társaik, sem a felnőttek között biztonságban. Az iskolához és a felnőttekhez való viszonyuk évről évre romlik, unalmasnak és kellemetlennek élik meg. A PISA-vizsgálatok egybehangzó következtetése, hogy iskolarendszerünk nem támogatja eléggé a fiatalok társadalmi beilleszkedését.
Miért fontos erre odafigyelni?
Ha egy biztonságosan kötődő gyermek – akit otthon testvérek és szerető család vár haza – bekerül az iskolában egy versenyeztető, kötődésromboló közegbe, az ott megélt hatásokat néhány év alatt akár ki is heverheti. Ha azonban egy bizonytalan kötődésű gyermek, esetleg csonka családban, egykeként felnőve kapja meg ugyanazt, egész életét, párválasztási, gyermekvállalási attitűdjét meghatározhatja. Egy 2014-es ombudsmani vizsgálat így fogalmaz: „a tanulók felnőtté válását elősegítő nem csak oktatási, hanem nevelési tevékenység végzésére a jelenlegi rendszer nem alkalmas”.
A fiatalok Magyarországon való boldogulásának, itthon maradásának az egyik kulcsa is az iskolarendszer közösségépítő lehetőségében rejlik. Miért is maradna egy olyan fiatal az országban, akinek zavart az édesanyjához való viszonya (is), testvére nincs, az iskoláiban nem építhetett ki baráti kapcsolatokat, párt nem talált magának, esetleg még munkát sem talál? Talán az a bér fogja itt tartani, amiből a megélhetésére sem telik? Ameddig iskolarendszerünk, intézményeink nem képesek kezelni ezeket a jelenségeket, átalakítani a nevelési folyamatokat, az agresszió foglyai maradunk, és nem tudjuk megállítani a népességfogyást sem.
A korábbi megoldatlan szocializációs problémákat tetézve felnőtt egy új, a digitális korban született generáció. Ők már másként élnek, gondolkoznak és viselkednek, mint elődeik. Figyelmüket nehéz fenntartani, mert ahhoz vannak hozzá szokva, hogy 2-3 másodpercenként villódzó képeket néznek. Bátrabban kérdeznek, nem érzik azokat a gátlásokat, amit a korábbi tanulók, kevésbé fogadják el az erőltetett megoldásokat. Jelentős részük virtuális közösségekben él, a világhálón töltik szabadidejük nagy részét, és kapcsolataikat is így építik, miközben nem találják helyüket a valóságos csoportokban.
A Z generációt másként kell tanítani az iskolákban. A hagyományos frontális tanítás egyre kevésbé működik. Nem nézhetjük tétlenül, hogy elszalad mellettünk az idő, alkalmazkodni kell a környezet, gyermekek változásaihoz. Meg kell találni hozzájuk a kulcsot, az eszközt, a módszert. A tantárgyak, a tananyag, a tankönyvek, a pedagógiai módszerek megújulása nélkül nincs esély a megnyerésükre.
Összegezve az iskola működési zavarait, megállapítható, hogy az elmúlt évtizedekben egymásra torlódtak a megoldásra váró problémák, és az általános iskola csak korlátozottan volt képes a felnövő generációk szocializációját megoldani. A gyerekeket csak, mint a bürokratikus gépezethez illeszthető tanulókat kezelte, elhanyagolva a személyiségfejlesztés, a nevelés feladatait.
Mi a megoldás?
A kiemelkedő, megjegyzésre érdemes pedagógiák titka a tanárok és diákok közötti szeretetkapcsolat. Csak erre épülhet a magas szintű tudásátadás. Nincs alternatívája.
Az iparosodás kezdetén általánossá vált tömegoktatás idejében nem erre volt szükség. A tömegesen munkába állított nők nem maradhattak otthon, ezért gyermekeihez felügyeletet kellett biztosítani. Ekkor alakult ki, alapvetően gyermekmegőrzési céllal, a tömegoktatás mai szervezeti rendszere. Az elszemélytelenedett iskolákban, a korábban jól bevált szeretet-kultúrát a fegyelmezés, a nádpálca, az „idomítás” váltotta fel.
A tömegoktatás működése már az 1800-as évek végétől a bírálatok kereszttüzében áll, és a megújítására, átalakítására tett kísérletek a mai napig folyamatosan zajlanak. Az „iskolagyárakban”, a bürokratikus-hatalmi szervezetek darálójában eltűnik a szeretetkapcsolatokban formálható személyiség. Minden célkitűzés és törvény ellenére tapasztaljuk, hogy hol a szeretetkapcsolatokra épülő nevelés, hol a tudásátadás, hol mindkettő hiányzik iskoláink jelentős részéből. Szenvednek tőle pedagógusok, gyermekek, szülők egyaránt. Következményeivel pedig akarva-akaratlan szembesülünk mindannyian a társadalmi devianciák sokaságában: kirekesztés, agresszió, alkoholizmus, drog, politikai meg erkölcsi válságtömeg, és nem utolsó sorban – a fejlett országokban tapasztalható – demográfiai krízis.
A reformok és reformkísérletek túlnyomó részében megtaláljuk a szeretetkapcsolat és a tudásátadás közötti szakadék áthidalásának szándékát. A reformpedagógiák és néhány egyházi iskola vette fel a küzdelmet az embertömeg-gyárral. De vajon meg lehet-e valósítani ezt a tömegiskolákban is?
Ennek a kérdésnek a megválaszolását kezdtük el az elméletben és gyakorlatban 1983-ban, a Humanisztikus Kooperatív Tanulás (HKT) névvel indított innovációval. A kidolgozott technológia lényege a diákok szeretetkapcsolatára és együttműködésére építő nevelési folyamat felépítése, szeretetközösségek létrehozása az iskolai osztályokban. Az elmúlt évtizedekben a program eredményesnek bizonyult: egyaránt kiállta a tudományos vizsgálatok és a gyakorlati megvalósítás próbáját.
A módszertant számos pedagógusképző főiskola és egyetem kurzusain tanítják, a szakirodalomban rendszeresen hivatkoznak rá. Magyarország egyes városaiban ma is olyan népszerű a módszer, hogy a demográfiai mélypont ellenére is növekszik az iskolák tanulói létszáma. Már az 1990-es években megindult a nemzetközi érdeklődés a program iránt (Lübenau, Szarajevo, Tübingen stb.).
Az elmúlt évtizedekben többezer oldal publikáció jelent meg a témában, legalább 50 szerző tollából,szakmai konferenciák tucatjain vettünk részt. Szakmai írásaink rendszeresen megjelentek a pedagógiai és a társadalomtudományi lapokban, folyóiratokban, és a napi sajtó, a televízió, és rádióműsorok is teret engedtek a programnak. 2015-ben a program négy pedagógusát Németh László díjjal tüntette ki a miniszter. Az eltelt évtizedek bizonyították a program életképességét. Társas Tanulás néven 2021-ben Erdélyben, 2023-ban a magyarországi görögkatolikus iskolákban is megindult a program adaptációja.
A szerző szocializációkutató, az MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke
