2024. november 19. kedd. 9:31
A nemzeti konzultáció elstartolásának puszta híre a közösségi médiában beindította a gyűlölet csúcsra járatását. A kormány és főként Orbán Viktor ellen a klaviatúrát vörösizzásba hozó, a képernyőre a felhőből alázúduló mocskok sűrűjében elmerülve figyelemre méltó társadalmi jelenségek sejlenek fel. Ilyen sok, életének saját kudarcaiért egy külső személyre vagy a regnáló hatalomra a felelősséget áthárítani igyekvő elégedetlenkedő kortársunk lenne?
Aligha. Inkább csak egy aktív kisebbségről lehet szó, a szájtépőktől magukat távol tartó passzív többségben nincs meg az a belső feszültség, amely mint a fortyogó fazék fedelét emelgető gőz, szitkok formájában kikívánkozna belőle. Az érzelmek és az észérvek digitális csataterén első ránézésre amúgy is nyilván az indulatokkal túlfűtött, nagyobb hangerő győz. Valójában azonban ebből a sajátos vitából többnyire az „okos enged, szamár szenved” mondás köszön vissza. Fröcsög a felszín, hallgat a mély. (Kétharmados többség.)
A káromkodást elemző szakirodalom szerint a szavakkal kifejezett heves érzelem – bizonyos mértékig – alapvetően egészséges megnyilvánulás, élénkíti az agyműködést, fokozza a fájdalomtűrő képességet, és nagyobb erőkifejtésre sarkall. Már az ősember is szitkozódhatott, amikor például nyilával elvétette a napi ebédjét, és éhkoppon maradt. Persze mivel a beszéd még nem alakult ki, korai elődeink trágár szavak helyett hangokkal, fogcsikorgatással fejezték ki bosszúságukat. Később azonban a társadalom fejlődésével a szitkozódás a nyelvi lelemény gyakorló terepévé vált. Az illetlen szavak elburjánzásának a középkorban már szigorú szabályok igyekeztek gátat szabni. A mocskos beszédért büntetés járt, jobb esetben a vétkest pellengérre állították, de azzal is számolhatott, hogy áristomba zárják, megbotozzák vagy kitépik a nyelvét.
Kivételezettek azonban már akkor is voltak. Az ellenreformáció élharcosa, Pázmány Péter esztergomi érseknek például a haja szála sem görbült, amiért egy alkalommal szent hevületében „a protestánsoknak pedig a seggem bűzös terhét küldöm” kijelentésre ragadtatta magát. Az effajta pocskondiázás néhány röpke évszázad elteltével is bizonyára sértette volna az úri neveltetésben részesülő Szendrey Júliát, aki Petőfinek a leánykérésre azzal a feltétellel mondott igent, ha a költő felhagy a káromkodással. Amikor a költői szerelmi fészek felé nászútjukra indulva, az ifjú párral zötykölődő szekérnek eltörött a kereke, a lobbanékony természetű költő szájából mégis kicsúszott az „ördögfajzat” szitokszó. Az alpári kiszólás büntetéseként az ifjú ara az újdonsült férje arcába harapott, amelynek a nyoma a költő élete végéig megmaradt.
Az idők változásával a közbeszédben egyre gyakrabban használunk botrányosan csúnya kifejezéseket és mivel ezek már nem is keltenek botrányt, a hatás érdekében a mocskolódók egyre durvább jelzőkkel próbálják letaglózni ellenlábasukat. Manapság ehhez hozzájárul még a baloldal híveinek a folyamatos politikai kudarcélménye, pártjaik bénázása. Az ebből adódó frusztráció, a tehetetlen düh válthatja ki tisztes családanyákból, becsülettel ledolgozott évtizedekkel a hátuk mögött, soha légynek sem ártó szelíd nyugdíjasokból a netre feltett kommentjükben azokat a jobboldalt gyalázó ocsmányságokat, amelyekkel nap, mint nap szembesülhetünk. A „most jól odamondtam a rohadékoknak” feszültségoldó, a gyalázkodó megkönnyebbülhet. Eltölti a régóta áhított siker mámorító érzete, amelynek a felszabadító ereje – egyfajta drogként – ismétlésért kiállt. És mivel ez a drog legális, nyelvkitépés sem fenyeget, ismételnek is, sokan függővé válnak. Az ilyen kommentelők közül verbuválódnak a törzsszitkozódók.
Ne irigyeljük tőlük ezt az örömet. Annál inkább sem, mert minden drognak súlyos mellékhatásai vannak. Wass Albert szerint „a szívben rejtőző harag megmérgezi a lelket és a testet”.
A szerző újságíró
