Az internet elterjedésének elején azt mondogatták nekünk, hogy a tudás fényével űzzük el a sötétséget. Ma viszont a híradások világában inkább gyújtogatóknak tűnnek a fényvivők, mintsem világosságot hozó lámpásoknak. Egyesek direkt szítják a tüzet, hogy valóban hatalmi ágként működhessenek.
Nagyon szeretem és nagyon jól ismerem Brazíliát. Ennek személyes, családi oka van, és kisgyerekkorom óta nagyon sok időt töltöttem a brazil zenékkel, sorozatokkal, filmekkel, könyvekkel és tévéműsorokkal. Brazíliában nemcsak a papagájok tollai és a lányok ruhái színesek, hanem a tévézés is extrém sokszínű. De van egy egyedi műsortípusuk, amit még a sokat látott magyar tévénézők többsége sem tudna befogadni. Van egy nagyon egyedi, brazil tévéműsorféleség, amely elképesztő precizitással ötvözi a teleshop, a horrorfilmek, a betelefonálós műsorok, a Mónika-show és a Kékfény legkeményebb pillanatait. E sorok írása közben direkt bekapcsoltam az egyik legnézettebb brazil csatorna, az SBT ilyen műsorát. Ugyanis eszembe jut róla Magyarország és az EU médiatere, amely ugyan kifinomultabb módon és főleg a neten, de nagyjából ugyanazon hajóra szállt, csak nem a bűnözés kapcsán, hanem a világvégét illetően.
A policialesco a legfelfoghatatlanabb dolgok egyike, amit külföldi egy brazil tévében láthat. Mint sok sztereotípiában, abban is sok igazság van, hogy Brazíliában a bűnözés lényegesen komolyabb probléma, mint Európában. Viszont Brazília védelmében el kell mondanom, hogy egy 203 milliós birodalom (mert országnak nevezni lebecsülés lenne), amely a világ ötödik legnagyobb területtel bíró nemzete a térképen, emberi ésszel felfoghatatlan méretben és változatossággal. Tehát nem tud Liechtenstein lenni. Ennyi ember, ekkora helyen mindig csinálni fog valamit.
Azonban Brazíliában a bűnözés a szórakoztatás egyik fő forrása is. Tudom, hogy ezt nehéz elképzelni, de ettől még tény. A Cidade Alerta a Record vagy a Brasil Urgente a Band csatornán, ahogy az előttem most futó Tá na Hora az SBT-n is (bár egy kicsit visszafogottabb módon), agyilag-lelkileg nehezen feldolgozható egy magyarországinak. A képernyőn az aznapi rablások, lövöldözések, autós üldözések és tragédiák váltogatják egymást, mindez szánt szándékkal eltúlzott zenével, harsány, rajzfilmes effektekkel és a régi, magyar, délutáni betelefonálós játékműsorok műsorvezetői stílusát utánzó, idegesítő, kamerába üvöltöző, síró, nevető, hisztériás rohamot kapó figuráival. A műsorvezetők, akár a piacokon a legjobb árusok, felajánlják a nézőknek a napi tragédia menüjét. Hangosan, szenvedélyesen teszik ezt, mintha egy teleshop-bemutatót néznénk, és már csak pár percig élne a kedvezmény. Együtt lehet velük nevetni a hülye tolvajon, aki fennakadt a kerítésen és ömlik belőle a vér, miközben rohannak felé a rendőrök vagy éppen riadtan nézni, ahogy három fegyveres betör egy kisboltba, lefogják a tulajokat, és aztán a kamerákat nem is piszkálva verik őket véresre. A sok biztonsági kamera garantálja a konzerv anyagot, de ha éppen történik valami hasonló, akkor helikopterrel és a helyszínen, a földön is követik az eseményeket. A legkeményebb tudósítók bevágódnak a rendőrök mögé, és maguk is üldözik a menekülőket, akik lőnek a tévésekre is.
Ezek között is akad egy különösen sötét történet, amelyről tudom, hogy nehéz elhinni, pedig igaz. Wallace Souza, a manausi Canal Livre műsorvezetőjeként annyira vágyott a nézettségre, hogy bűncselekményeket rendelt meg, hogy aztán elsőként számolhasson be róluk. Igen kreatív műsorgyártási megoldás! Mi mást is tehetne egy igazán elkötelezett tévés, ha nem hozza létre maga a hírt, amikor az élet történetei túl lassan haladnak? Souza annyira rákattant a „műsorgyártás” ezen módjára, hogy elképesztően népszerű lett, és ezt kihasználva politikussá vált. A nézettségi versenyben nemcsak azt „intézte” el magának, hogy elsőként számoljon be erőszakos bűncselekményekről, sokszor még a hatóságok előtt érkezve a helyszínre, hanem az emberek bizalmába is férkőzött. Az összes áldozat rokonával beszélgetett a műsorában, élő adásban, megértően, még ölelgette is őket, holott ő rendelte meg ezeket a bűncselekményeket, csak sok-sok éven át ezt senki sem sejtette. Ő volt a szegény emberek és az áldozatok nagy pártfogója, aki „félelmet nem ismerve üldözi a bűnt”. Annyira üldözte, hogy még a rendőrségnél is előbb értek oda a riporterei a helyszínre! Így azt a látszatot keltette, hogy sokkal jobban ért a bűnüldözéshez, mint a brazil rendőrség.
2009-ben bukott le, amikor a hatóságok véletlenül rájöttek, hogy miért volt mindig annyira gyors. Éveken át nem értették, hogy ez miként lehetséges, és utólag belegondolva egészen abszurd dolgokat is megengedett magának, amikről már akkor is azt beszélték, hogy a „bűnözők” súghattak neki, hogy ezzel is növeljék a hírnevüket. Akkor még ezt gondolták sokan. Először azzal gyanúsították, hogy megrendelő volt, majd rájöttek, hogy egy idő után maga is egy bűnözői csoportot vezetett, amely gyilkosságokat rendelt meg és hajtott végre. A vádak szerint Souza eredetileg azért szervezte ezeket a bűncselekményeket, hogy növelje műsorának nézettségét, majd pénzkeresésből és végül azért, hogy megszabaduljon a riválisoktól. Nemcsak a konkurens tévécsatornákra kell itt gondolni, hanem konkrét emberekre is.
A botrány következtében Souzát kizárták az állami gyűlésből, ahová népszerűsége csúcsán beszavazták a helyiek, majd elfogatóparancsot adtak ki ellene. Néhány napig bujkált, majd 2009 októberében feladta magát a hatóságoknak. Egészségi állapota azonban gyorsan romlott: Budd-Chiari-szindrómában szenvedett, ami a máj vénáinak elzáródásával jár. 2010 júliusában, még a tárgyalás megkezdése előtt, szívmegállás következtében elhunyt.
Magyarországon divat szidni a hírműsorokat, amelyek kiemelt figyelmet fordítanak a bűncselekményekre, de ezek össze sem hasonlíthatók a brazil, szó szerint szórakoztató célú bűnügyi műsorokkal. Ugyanakkor a geopolitikai műsorokban egyértelműen érzem a brazil hangulatot. Gondoljunk a NATO és Oroszország közötti feszült viszonyra, amelyet a magyar média nem egyszer úgy fest le, mintha a világvége egyetlen szikra kérdése lenne. A harmadik világháború hetente felmerül másnapi programként és felnőtt emberek úgy fekszenek le, hogy bármikor jöhet egy atomrakéta. Én meg minden évben hónapokat töltök Oroszországban és még én is csak a Telegram-csatornákon és híroldalakon találkoztam dróntámadásokkal és robbanó autókkal, noha nyilván egy minimális esélye lenne annak, hogy pont mellettem robban fel valakinek az autója vagy csapódik be a mellettem lévő házba egy drón. Valamivel azért kevesebb, mint annak, hogy megkéselnek mellettem valakit Németországban vagy Franciaországban sétálva. Vagy engem.
A harmadik világháború értelemszerűen reális lehetőség, de a komolyságát veszti, amikor naponta arról szólnak a hírek, hogy holnap be is következik. Mára megszokott háttérzenévé vált az európai híradásokban is, nemcsak Magyarországon. Az EU széthullásának jóslatai ennél lényegesen kevésbé veszélyesek az életben maradásra vonatkozóan, ahogyan a gazdasági összeomlás színes képei is olyan világot teremtenek, ahol az amerikai prepperek mintájára az európaiaknak is fel kellene készülniük az apokalipszisre. Rossz hír, hogy szinte mindenki retteg, viszont senki sem cselekszik.
Brazíliában ilyen furcsa módon játszanak az emberi érzelmekkel, ráadásul olyan témákban, amely a lakosság egy jelentős része számára valódi fenyegetést jelent, de eközben lehet hasznos információkat is átadni, el lehet tanulni más civilektől a helyes védekezési módokat vagy ötleteket. Európában viszont csak oldalválasztásra kényszerítik az embereket, nem pedig alkalmazkodásra. A végletekig fokozott aggodalom lett széles tömegek szórakozása. Mintha mindenki remegő kezekkel forgatná a történelem forgatókönyvét, miközben aláfestésként az Örömódát játszanák visszafelé, most utoljára. „Mindjárt megszűnik az EU, de előtte reklám!”
Hadd kérdezzem meg: ha már csinálják, akkor miért nem olyan komolyan, mint a brazilok? Miért nem tanul meg ezen szórakozni is a nagyérdemű úgy, mint Brazíliában? Az emberi ostobaságon, esendőségen, a rengeteg nyomorulton, aki fontosnak képzeli magát, de valójában csak meggyőződéses ilyen vagy olyan módon. A sok hasznos szerencsétlenen, aki politikusként azt figyeli, hogy mit írnak róla és hogy mit mutat a népszerűségi görbe. Azon a rengeteg igazi kreténen, akik képesek voltak az EU gazdaságát meggyőződésből és hitből tönkrevágni, nulla gazdasági ismerettel. Amikor a Handelsblatt leírta, hogy az Oroszország elleni szankciókat olyan emberek találták ki, akiknek alapvető, abszolút elemi ismeretük sincs a világgazdaság működéséről, nem láttam ezen jól szórakozó embereket egyik oldalon sem. Pedig kellene. Ezért csinálom én a NYÚZ című műsoromat a YouTube-csatornámon, mert kizárólag felfogás kérdése, hogy valaki ebben csak a rosszat látja, vagy megpróbál benne meglátni valami szórakoztatót is. A tragédiát és a komédiát ugyanis egy hajszál választja el egymástól.
Nehezen tudnám elfogadni ellenérvként, hogy egy gazdasági káosz vagy egy nagy háború mindenkire hatással lenne, míg egy-egy fegyveres rablás vagy gyilkosság nem olyan általános esemény. Ez csak Európából nézvést van így. Brazília jelentős részén áldozattá válni pont annyira reális probléma, mint amennyire az Európában a hírfogyasztó munkahelyének elvesztése.
Amíg valaki szórakoztatva informál, a keserűbb és szárazabb dolgokat is jobban elfogadja az ember. Viszont a brazil trash-műfajba nem lenne szabad átcsapni. Ma az európai média látványosabbnak találja a mélységet, mint a biztonságos ösvényeket. Lényegesen több ember szenved Szudánban, mint Ukrajnában, többen is menekültek el, de valahogy nincs előtérben a szudániak szenvedése. Pedig állítólag emberélet és emberélet között nem illene különbséget tenni.
Brazíliában az emberek jó részének nincsenek illúziói, sosem éltek Ausztriában, nem tudják, hogy milyen az. És most nem az elmaradt Taylor Swift-koncertekre gondolok. A lakosság jó részének lényegesen földhözragadtabb problémái vannak annál, minthogy milyen okostelefont érdemes venni idén vagy hová menjenek fotókat készíteni az Instára. Magyarországon is sok ilyen ember él, ám az arányok mások. És én nem vagyok arról meggyőződve, hogy a valóságtól való elrugaszkodás, ilyen mértékben, jót tesz az alkalmazkodókészségnek és az egyén életkilátásainak. Európában az emberek van illúziója, a többség viszont szinte igényli, hogy hallja, mikor omlik rá az illúzió és mikortól kell elkezdeni valóban élni. Rossz hír, hogy egy átlagos brazil valóban jó esélyekkel indul a baj megtörténte esetén, ám egy európai még a bőröndbe csomagoláshoz is netes csoportokban próbálna tanácsot kérni, hogy mit vigyen magával a meneküléshez.
A hangos dobverés elnyomja az igaz szót. Szép dolog az elérés, az adja a lehetőséget arra, hogy az emberre odafigyeljenek. Viszont az elérés oltárán nem szabad feláldozni a mondanivalót, mert aztán nem tájékoztatás lesz ez, hanem a vágyott félelemadag kiszolgálása. Most szólok: mind a két oldalon. Az információs társadalom paradoxona, hogy minél több az adat és a kép, annál kevésbé látják a valóságot. A széles tömegeknek megint „kapuőrök” kellenének, akik megszabják nekik, hogy mire érdemes figyelni és mire nem. A média számára nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is a mértékletesség. Kevesebb riogatás, több valódi tudósítás. Akkor is, ha félelmetes. De nem azért kell elmondani, mert félelmetes, hanem azért, mert az a valóság. A csomagolás szándékfüggő, hiszen lehet vele szórakoztatni is és csak pusztán tájékoztatni. A címadás kattintékonysága nem tragédia, a narratívák szerinti hírszolgáltatás viszont az.
A félelmek áruba bocsátása veszélyes játék. Olykor kifejezetten úgy tetszik nekem, mintha az európai médiumoknál több Wallace Souza is dolgozna, akik direkt akarják fokozni a helyzetet, óhajtják az atomcsapást Ukrajna ellen, szeretnék a német gazdaság teljes összeomlását vagy éppen európai csapatok küldését. És mivel sok politikus ezen figurák híreitől függ, évek óta kiszolgálják a hírgyártók hatalmi ágát, csak jót írjanak és mondjanak róluk.
Talán ideje elgondolkodni azon, hogy milyen történeteket mesél, és milyen jövőt vetít a közönsége elé az, aki táplálja a tüzet. Ahogy egy brazil lány mesélte nekem: „Tudod, mi úgy élünk, hogy tudjuk: aki nagyon keresi a félelmet, az meg is találja.”
A szerző rádiós műsorvezető
