Az orosz–ukrán háború ezredik napján írom ezeket. Gyakran szerepel manapság az újságokban az oroszországi Belgorod városa. Közel van a mai ukrán–orosz határhoz. Háború van ott, néha az ukránok át-átlőnek rakétákkal, drónokkal. Be is törtek erre a területre, a szomszédos nagyvárosok: Kurszk és Harkiv. Az oroszok sem maradnak adósok. Harkivot, amely Ukrajnában van, rendszeresen lövik. Belgorodból észak-keletnek vezet az országút Sztarij Oszkolba és onnan Voronyezsbe. Utóbbi várost talán többen ismerik, bár, már régen felmorzsolódtak azok a magyar hadoszlopok, amelyek valaha arra jártak. Van nekem egy lőszerből készült ereklyém, rajta a felirat: Sztarij-Oszkol 1942. Felette pompásan kidolgozott harckocsi, amint éppen tüzel. Régi, megbecsült darab. Ha mennem kellene innen, ezt elvinném. Pedig komoly súlya van! Egy magyar katona véshette, karcolhatta a lövedék hüvelyére a rajzot, még mielőtt elkezdődött a nagy menekülés. Cipelte hazáig, ki tudja, miért?
A visszavonulásra 1943. január 15-én érkezett meg a parancs. De akkor már az oroszok áttörték a Donnál a frontot és bekerítettek sok magyar alakulatot. Több kitörésre volt szükség, hogy végre a hátukban már ne legyen ellenség. Így rengeteg lett az áldozat, de a hadsereg nem esett szét. Feljegyezték, hogy a hideg nem elviselhetetlen. Mínusz húsz fok alatt csak egy kicsivel. A végeláthatatlan hómezőkön még a jól felszerelt tisztek is ügyeskedtek. A híres magyar bilgerit elcserélték nemezcsizmára. Valaki megkérdezte, honnan jön a felszabadítás? A felmentő sereg. A parancsnok szótlanul felnyújtotta a karját és az égre mutatott. Nehezen álltak össze az oszlopok. Az oroszok bárhonnan lőhettek. Ki volt adva parancsban, hogy az oszlopban se hangosan beszélni, se dohányozni nem szabad. Ami ital volt, azt kiosztották. Menetelt a sok kilométeres menetoszlop, lóvontatta szánokkal, ütegekkel. Az egyik faluban pánikba esett németeket láttak. Ilyet még elképzelni sem tudtak korábban. A mindig fegyelmezett, magabiztos német hadsereg szétesőben.
A visszavonulás meneküléssé változott. A szánokról ledobálták a lőszert, sebesültek kapaszkodtak fel, a lovak és emberek önkívületben futottak, amerre bírtak. Nyugatra, ha tudták merre van. Valóban: ilyen lehetett a Grande Armée visszavonulása is 1812-ben. Hogyan is írta Bourgogne szállásmester? „Megpillantottuk az előttünk hosszan elnyúló oszlopot. Erőnket megfeszítve igyekeztünk felzárkózni, de hasztalanul. Egy öt-hat házból álló tanyához értünk: a fele lángokban állt. Megálltunk Többen is voltak körülötte, egy részükön látszott, hogy nem bírnak tovább menni. Több döglött ló vergődött a havon.” Bourgogne szállásmester Bonaparte Napóleont, Murat nápolyi királyt (csak félreértés, hogy radikális republikánus lett volna), Ney marsallt követte Oroszországba, akik ott lovagoltak vele a sorban. Öreg katona, mögötte volt már néhány nagy hadjárat. A szállásmester tudta is miért harcol, ha olyan volt a kedve, hát a szabadságért, ha másmilyen, a zsákmányért. A magyar katonák legfeljebb a hadnagyukat ismerték a századból, legtöbbször még a hadosztályuk parancsnokát sem. S hogy mi a cél, azon kívül, hogy jobb az ellenséget a saját területén megsemmisíteni, nem nagyon volt fogalmuk. Viszont most már az életük volt a tét. Harcoltak hát az életükért.
Az egyik parancsnok később így írt: „Parancs jött, hogy csak meghalni lehet, egy lépést sem hátra: a 7. gyalogezred hat napig vívta élet-halál harcát, s közben 100 ezer németet sikerült hátravonni. Nekünk, a kecskeméti heteseknek óriási veszteség árán sikerült kitörni.” A „parancsnokok” később mindent megmagyaráztak. A németek szerint a magyarok gyáván megfutottak, ezért az összeomlás; a magyarok szerint a németek a bajtársiasság minimumát sem mutatva élő pajzsként használták fel őket saját maguk fedezésére. Ezzel eltelt bő nyolc évtized. Nem is beszélve az oroszokról, akik szerint a németek aljasabbak voltak mindenkinél, legfeljebb egy aljasabb volt, a magyar. Megannyi bajnoka a szabadságnak. Megtalálnak minket, ha bűnbak kell minden korban. Mit mondhatnánk Jány Gusztáv hadparancsáról, amely szerint a 2. hadsereg elvesztette becsületét? Ha visszavonta, ha nem. Ha megbánta, ha nem.
Az említett 7. gyalogezred a 13. hadosztály és a IV. hadtest kötelékében harcolt a voronyezsi fronton. Parancsnoka Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy Jány véleményére így reagált: az ezred „Ostrogosk-ból mint a német csapatok véglépcsője parancsra kitört. Az egyenlőtlen és minden tájékozottság nélküli kitörési harcban harcolva felmorzsolódott… Fentiek alapján kérem annak kivizsgálását, hogy a 13. k. ho. megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát. A kivizsgálást nemcsak a 13. k. ho. hanem az egész 2. magyar hds. érdekében is kérem.”
Hősünk – Csicsery-Rónay István – szánon érkezett meg Sztarij Oszkolba. Már megsebesült, hosszú szakaszokat aludt. A város teljesen kihalt volt, két magyar csendőr igazította el a menekülőket. Az orosz tankok szüntelenül támadták a menetoszlopot. Étlen-szomjan volt, míg megérkeztek Belgorodba. Itt berakták egy csukott, koromsötét, jéghideg tehervagonba, amely Kurszkba szállította a sebesülteket. Német katonai kórházban megműtötték, s vitték tovább Varsóba, majd onnan haza Magyarországra. Kurszk térségében negyvenhárom júliusában lezajlott a világtörténelem legnagyobb páncélos ütközete, amelynek végén Hitler elvesztette azt, amihez a kezdet-kezdete óta ragaszkodott, és ami oly sok sikert hozott számára: a kezdeményezést. A háború még csaknem két évig tartott és elképesztő tragédiákat hordozott. Mindez már Németország számára is teljesen értelmetlen volt. Viszont többek között bekövetkezett Magyarország német megszállása, emberek százezreinek deportálása, az ország hadszíntérré válása majd, rövid politikai küzdelem után, szovjetizálása.
Hősünk ebben az időben már a német(nemzeti szocialista)ellenes ellenállás tagja lett, majd pedig a szovjet(kommunista)ellenes erők sorába lépett. Sokan voltak akkor így. Arisztokratáktól katonatiszteken át írókig és kérges tenyerű parasztemberekig. A jó öreg középszer, amely a megélhetésért formál véleményt persze akkor is megbélyegezte őket. Szélsőbal, szélsőjobb – röpködtek a jelzők. Pedig csak komolyan vehették Sinka István szavait: „Hogy valaha valaki más tájak isteneit, vagy bálványait gyökeresen beleplántálja a Tiszapartba, megdöglött ábrándnak tartom. Látom, nagyon jól látom, hogy a nagy plántálgatásban elsikkad a magyar lényeg, az az örök valami, ami nélkül fütyöl ránk Európa…” Sinka ezt éppen akkor írta, amikor hősünk sebesülten megérkezett a frontról Debrecenbe. Talán el is olvasta a „Magyar életben”. A „más tájak” isteneinek sajnos voltak hívei Magyarországon is, olyanok is nem kevesen, akik előbb ezekre, majd azokra esküdtek. Könnyen átöltöztették lelküket, s még sajnálták is egy kicsit magukat, hiszen két kő között őrlődtek. Nem a hivatásos világmegváltókról beszélek, mint Kassai-Schallmayer Ferenc, aki előbb kommunistaként, majd nyilasként kívánt „harcolni a nemzetközi plutokrácia” ellen. Utóbbi minőségében börtönözték be a Horthy-korban, és akasztották fel a háború után. Kisebb kommunista volt, mint nyilas.
Velünk élnek most is az idegeneknek hízelgők. Ők mindig úgy gondolják, ezek az idegenek juttatják javakhoz, hatalomhoz, dicsőséghez, hírnévhez. S bizony nem hiába gondolják így. Volt itt sokféle sorsú – semmi tehetségű – ember, aki közelebb is jutott ezekhez a gyöngyökhöz az árulkodásával. Igaz, ezzel mi összesen, a mi fajtánk előrébb soha nem jutott, mindig csak megjárta. Egy ideje tudjuk ezt, fontos, hogy el ne felejtsük. Éppen, ahogy írva vagyon: „Egyetlen fajtának se vagyunk ellenségei, de a magunk fajtáját szeretjük először és legjobban. Népünk belső dolgai családi ügy, csak az szóljon bele, aki szívvel lélekkel, hittel cselekedettel a családunkba tartozik.”
Szívvel, lélekkel, hittel, cselekedettel. S akkor a megdöglött ábrándok nem vesznek erőt rajtunk. Ezer nap.
A szerző történész
