Talán nem szükséges tételesen fölsorolni, hogy milyen különbségek vannak az elolvasás és a beleolvasás között. Nemcsak az igekötő iránya és eredménye más, de a kaland struktúrája és az élmény életrajza is eltér. Jártunk már úgy mindahányan, hogy az elolvasás rendíthetetlen szándékával kezdtünk bele egy könyvbe, de a vége az lett, hogy nem lett vége – nem tudtuk meg, mi lett a vége. Azért, mert nem tetszett, mert nem a könyvnek megfelelő hangulatban voltunk, mert nem úgy működött a történet, hogy az lekötött volna, s mivel nem is kell mindig történet az élményhez: hamis volt és dadogó a nyelv, ami igazán kalanddá tudta volna tenni azt az időt, melyet oda kívántunk adni a könyvnek.
Az imént rosszul fogalmaztam: végső soron nem mi adjuk az időt a jó könyvnek, inkább mi kapjuk tőle. Az idő nem elmúlik, hanem megtelik azzal a világgal, melynek teremtésében olvasóként vehettünk részt. Umberto Eco A rózsa nevéhez csatolt szerzői kommentár (Széljegyzetek) egyik tételeként arról írt, hogy a meséléshez mindenekelőtt világot kell alkotni, s azt be kell rendezni az utolsó részletig. Olvasás közben így otthonosan tudunk mozogni benne, minden magától értetődő, még az a bizonyos titok is, mert tudjuk, hogy fény derül rá, noha a titok a beavatottság mágikus valóságával folytatódik bennünk. Mintha mi teremtettük volna a világot, amint olvasás közben épp fölfedeztük, ahogy szemtanúi és szereplői lettünk, s ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint az író és alakjai.
A világ megalkotása a regényben előrébb való, mint maga a történet. A „rem tene, verba sequentur” elve (tartsd kézben a dolgokat, a szavak majd maguktól jönnek) – amire Eco hivatkozik a széljegyzetekben – épp az ellentéte annak, mint amit a vers keletkezésekor figyelhetünk meg: „verba tene, res sequentur” (a szavakat tartsd kézben, a dolgok maguktól jönnek). Mert a költészetben a megkötöttség, mellyel (paradoxonnak tűnhet) szabadjára engedhetjük a képzeletünket, eredhet a verstani szabályok természetéből vagy a rím kényszeréből, az elbeszélő irodalomban azonban a kötöttséget pontosan „a mögöttes világ jelenti”. Az író bármit kitalálhat – tényt alkothat a meseteremtő fantázia –, mert ha az általa megteremtett világban az „logikus”, az olvasó elhiszi.
Szóval, az időt említettem, mielőtt kikanyarodtam volna az elolvasás és a beleolvasás kérdéséből, s gyakran fogjuk mi is az időre (illetve annak hiányára), hogy nem olvassuk el a könyvet, hanem csak beleolvasunk. A beleolvasás lehet ugyan módszer, ám a rendszer csak akkor működőképes, az olvasó fantáziája csak akkor szárnyalhat, ha bizonyos kötöttségeket ró magára. Ilyen kötöttség lehet például az, ha napi penzumot tűz ki maga elé az ember. (A heti vagy havi azért rosszabb megoldás, mert megengedi a halogatást, és a halogatásból gyorsan elmaradás lesz.) S nem kell irreális „olvasmányadagokra” gondolni: elég napi harminc vagy negyven oldal. Egy-két regényfejezet, néhány novella, tárca, esszé és útirajz. Természetesen publicisztikai írások is szerepelhetnek választásaink között (bátorkodom azt mondani, hogy Márai, Kosztolányi, Krúdy, Móra vagy Móricz, hiszen ez olyan, mintha szépirodalmat vennénk kezünkbe), óvakodjunk ellenben a napi hírek olvasásától. Az 1925-től összegyűjtött, hét vaskos kötetben sorjázó Márai-publicisztika szerkesztői ajánlásában (mottó gyanánt) a következő idézet szerepel: „Általában jobb szeretem azt a fajta újságírást, amely hasonlít a költészethez, mint azt a költészetet, amely hasonlít az újságíráshoz.”
Itt is van a kezemben Márai – legyen hát beleolvasás, lelkifurdalás nélkül, hiszen évekkel ezelőtt (bár több mint egy évtizede) már mindegyiket olvastam, de azért más az élmény, mert közben más lettem kicsit én is. A Kuruzslók hajnala című kötet beszélgetésről szóló 1929-es tárcája erősít rá, hogy a másikkal való, a másikat érzékeny anyagként tekintő beszélgetés az élet ünneplése. A gondatlan szó dinamitként robbanhat, gyökeréig égeti a másikat, mint a salétromsav. Mélyen szántani az ökör is tud, de éppen csak rálélegezni a másikra, úgy érinteni a felületet, hogy le ne verjük a dolgok lakkját, mégis meglátni, hogy mi van alatta: ez szinte művészet. Rodin Gondolkodója – kicsiben. A „modern élet szobrának”, az élet ünnepének nevezte Ady ezt a monumentumot művészeti jegyzetében. Márai az életjátékot látta benne: „Kis dolgokkal lelkiismeretesen foglalkozni ahelyett, hogy nagy dolgokat lelkiismeretlenül elnagyolsz. Örülni annak, ami jó, megérteni azt, ami rossz. […Ü] gyesnek lenni a tűrésben, láthatatlanul fölényesnek maradni az engedelmességben.”
Krúdy (regényalakká emelve őt, Márai az anyanyelv szobrát is megformálta vele) egy száz évvel ezelőtti, 1924-es jegyzetében az emlékezésről (mi másról?) tűnődött, az elveszített felvidéki városok nevét sorolva, melyek „németes környezetben” is magyarságukra büszke diákokat neveltek. Sóhajtás marad mára csak (Krúdy sóhajában álommá válik az emlékezet, máskor fordítva történik), és az elmúlt messziségből hirtelen jelen lesz. – „Sóhajtunk, de nem tudunk felejteni.”
A Hattyú című Kosztolányi-publicisztika válogatásából is a száz évvel ezelőtti írásokból szemelgetek. Meghasadt a tükör szíve, mert senki nem hitte el, amit látott benne. Ha egy nevető ember jön velünk szembe, önkéntelen eszünkbe jut, hogy talán rajtunk mulat, nem egy régi tréfán – milyen jó volna, ha együtt nevetnénk vele! Novemberben rádöbben, hogy többen gyűlölik, mint sejtette volna, és igyekszik „átélni életüket, melynek gócában ez a gyűlölet sötétlik”, vágyaikat és szórakozásukat. Míg az ő lelkükkel tekint önmagára, Kosztolányi rájön: az igazi képmutatók „tanúk nélkül is alakoskodnak” – vitázni velük nem lehet, megérteni őket soha nem sikerül. S vigyázni kell rá, nehogy mi is elkezdjük gyűlölni őket!
Itt van még száz év előttről Móra Ferenc tárcája (Dicsőség) Jókairól és Mikszáthról, akikről megállapítja, hogy nem annyira az írásművészetük volt közös (mert Jókai a mesék rengetegéből végtelenné növő őserdő, „Mikszáth költészete napsütötte tisztásokból áll, sehol se érintkezik a végtelennel”), hanem dicsőségük. Lehet ugyan vitatni az összehasonlítást, de Móra elvágja a vita útját, mert „a gyöngyök akkor is gyöngyök, ha lazán vannak fölfűzve”.
Móra Szilánkjait is érdemes olvasni (Csipke álnév alatt csipkelődött, hamvazószerdán hamut szórva fejére, mert a humort már akkor sem értette mindenki) – ezekből is össze lehet állítani egy anekdotikus aforizmacsokrot. Móra hallotta vagy kitalálta őket, s mi talán Mórától hallottuk, míg azt hisszük, mi találtuk ki. Ilyeneket: Néha bevalljuk, hogy valamikor ez vagy az a hiba megvolt bennünk, s ezt akkor tesszük, mikor el akarjuk titkolni, hogy még most is megvan. A gondolkodás olykor halállal végződő súlyos betegség, de szerencsére nem ragályos. Ne az első falatból ítéld meg az ételt, és ne az utolsóból a szerelem ízét! – mondta egy megcsömörlött ember. Végül (észre sem vettem, hogy már vagy negyven oldalnál tartok a beleolvasásban): „Nem a látszat csal, hanem az emberek.”
A szerző irodalomtörténész
