2024. november elején a Scripps oceanográfus PhD-jelöltje, Alison Laferriere egy nagyjából 2,7-3 méter hosszú, döglött szíjhalra bukkant, amelyet az encinitasi Grandview Beachen mosott partra a víz.
A felfedezés legalább két másik szíjhal partra vetődését követi az elmúlt néhány évben Kaliforniában. Az elsőt, amely akár 3,7 méter hosszú is lehetett, augusztusban San Diegóban mosta partra a víz. Egy másik, erősen lepusztult szíjhalat szeptemberben találtak a Huntington Beach mentén, a CNN szerint.
Három hónap alatt három szíjhal partra vetődése kivételes arány; a feljegyzések 1901-es kezdete óta mintegy 21 evezőshalat találtak Kalifornia partjainál.
A szíjhalak a leghosszabb csontos halak, amelyekről ismert, hogy az óceánban élnek, körülbelül 8 méter hosszúra nőnek – ez majdnem olyan hosszú, mint egy londoni busz. Az emberek alig látják őket, mivel az óceán „alkonyzónájában”, 200 és 1000 méter közötti mélységben élnek, ezért jelenlétüket gyakran intrikával és gyanakvással kezelik.
A japán legenda egyes elbeszélései szerint: a ritka mélytengeri halak megpillantása földrengések, cunamik és más szerencsétlenségek előhírnöke. Szaftos elképzelés, de nem állja meg a helyét.
A mendemondákat persze nem lehet bizonyítani. Egy 2019-es japán kutatás 221 földrengés és 336 halészlelés között vizsgálta a kapcsolatot, mindössze egyetlen esetben volt egyezés. A baljós előjel itt sokkal inkább a halakra és a vízi élővilágra vonatkozik: az elpusztult egyedek vizsgálatával a tudósok próbálják megfejteni elhullásuk okát, illetve azt remélik, többet megtudhatunk e titokzatos lényekről.
