2024. november 25. hétfő. 11:2
Immáron nyolc esztendeje eltávozott egyik nagy emberünk írásaival foglalkozom egy ideje – Csoóri Sándor egyik, 1997-ben kiadott esszékötetének ez volt a címe: Szálla alá poklokra. A kötetet – büszkén jelenthetem – e szavakkal dedikálta: „Szállunk alá, de nemcsak a poklot célozzuk meg – van más célpontunk is – baráti kézszorítással: Csoóri Sándor”. Erre rímel, ami a könyvben olvasható: „Néha azt érzem: már bármi megtörténhet velem. Van, aki katonaviselt ember, én pokolviselt ember vagyok. Tehát mindent ki kell bírnom. (…) mikor megértettem, hogy nem az igazság mesterlövészei lőnek, fanyar csoda történt velem: többé egy csepp vérem se hullott ki. Igaz, a belém lőtt nyilaktól kissé furcsa alakká váltam. Olyan lettem, mint egy szürrealista gyerekrajz; mint egy szürrealista tüskésdisznó, de sebaj, ez is hozzátartozik a pokolbeli tanulmányutamhoz.”
Alighanem egy – akkor még – több mint másfél százezres magyar közösség is pontosan így érezhette (érezheti?), miután nyolc évtizeddel ezelőtt maga a pokol méltóztatott megérkezni szállásterületükre. (És azóta is arrafelé vala, változatos megjelenési formákban bár, de úgy rémlik, roppant kitartóan.)
Miután 1944 októberében a sztálini ármádia hírhedett, úgynevezett 4. Ukrán Frontjának csapatai elérik a Kárpátaljának nevezett Északkelet-Magyarország területét, a katonai tanács november 12-i ülésén a később szintúgy hírhedetté váló, szigorúan titkos 0036. számú paranccsal elrendeli: mivel „egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek laknak, akiket, ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni (…) össze kell írni mindazokat a 18-50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik jelenleg a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén tartózkodnak. (…) A katonai parancsnokok a jegyzékbe vételkor kötelesek az érintettek tudomására hozni, hogy november 18-án ismételten kötelesek megjelenni. (…) őket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogoly-gyűjtőhelyekre kell irányítani” – és ezzel már meg is kezdődik ama pokolbéli tanulmányút. Már másnap Kárpátalja minden helységében falragaszokon megjelenik eme parancs „lakossági változata”, a városparancsnokság 2-es számú parancsaként – és mintegy 40 ezer magyart hurcolnak a lágerekbe, akiknek egyetlen bűne a nemzetisége volt – és akik közül több mint 12 ezren sohasem láthatták viszont a beregszászi Vérke-partot, a nevickei várat, az ungvári Korona szállót vagy a nagyszöllősi dombokat…
A hatalmas (legyőzhetetlen, dicsőséges stb.) Szovjetunió bekebelezett minigyarmataként vegetáló nyomorult Kárpátalja pokolviselt emberei meg persze hogy érzik (máig), hogy már bármi megtörténhet velük – ugyanakkor, mivel váltig (rájuk sem) az igazság mesterlövészei lőnek: hát fanyar csodákat élnek meg és egyre furcsább alakokká válnak, mindazonáltal (és ez a fő): megvannak, élnek. És emlékeznek.
Az a néhány ezer nyomorult, aki pokolviselten – már a szörnyeteg eltűnte után, 1953 második felében – hazafelé tántorgott, november 25-én ért haza. (A legelső csoport.) 2012 óta ez a Szovjetunióba hurcolt magyarok emléknapja.
Mécsek, emlékbeszédek, találkozások. Közben az emlékek füstölögnek, mint a romfalvak, a memóriában felködlő képek homályosak és zavarosak, mint a keleti látóhatár és a távoli dübörgés is szétfeszíti a dobhártyánkat. A pokol érkezése, újra meg újra. Állok, ülök, beszélgetek és hallgatok a kárpátaljaiakkal és már magyar csönd – nagy, mindent beborító keletmagyar csönd – ásít mindenfelé körülöttünk. November vége van, köd-gubában járó november. Kísértetekkel teli ősz. És nagyon, nagyon fogyatkozott számú az ember.
A szerző író
