Bármilyen furcsán hangzik ez is, ez nem egyszeri esemény volt, és még egy kvákogó nevet is kiérdemelt magának, „bio kacsa”.
Két évtizeddel azután, hogy a tengeralattjáró személyzete először észlelte a hangot, egy kutatócsoport rögzítette a rejtélyes jelenséget – négy kitörésnyi kvákogáshoz hasonló hangot, – miközben hangtérképet készített a Fidzsi-szigetek déli medencéjéről.
Négy évvel később, 1986-ban Ross Chapman a Victoria Egyetemről csatlakozott a projekthez. „Felfedeztük, hogy az adatok új információk aranybányáját tartalmazzák az óceán sokféle hangjáról, beleértve a tengeri emlősök hangjait is” – mondta egy nyilatkozatában.
A furcsa kvákogó hangra utalva kifejtette: „A hang annyira ismétlődő volt, hogy először nem tudtuk elhinni, hogy biológiai eredetű”. Miután azonban beszéltek ausztrál kollégáikkal, kiderült, hogy hasonló zajokat észleltek más, Új-Zélandhoz és Ausztráliához közeli helyeken is.
Chapman most úgy véli, hogy amit a kutatók 1982-ben kihallgattak, az egy tengeri állatok közötti beszélgetés volt: „Talán a vacsoráról beszélgettek, talán szülők beszélgettek a gyerekekkel. A legmeglepőbb az volt, hogy amikor az egyik beszélő beszélt, a többiek csendben voltak, mintha hallgatóztak volna” – mondta Chapman. „Aztán az első beszélő abbahagyta a beszédet, és hallgatta a többiek válaszait.”
Egy 2014-ben közzétett tanulmány szerint a hangért felelős állat az antarktiszi minkebálna. A kutatók azután jutottak erre a következtetésre, hogy összehasonlították a „biokacsáról” készült felvételeket az e bálnafaj hangadásával, és meggyőző hasonlóságokat találtak az impulzusok frekvenciája és száma között.
Ami ezeket az új felfedezéseket illeti, Chapman azAmerikai Akusztikai Társaság virtuális 187. Találkozójának, az Acoustical Society of America, a közelmúltban megrendezett 187. találkozójának részeként mutatta be eredményeit.
