Sok szó esik manapság az Európai Unió versenyképességről, legutóbb Budapesten elfogadásra is került egy 12 pontos nyilatkozat, amely a versenyképesség növelését kívánja szolgálni. A sokat hivatkozott Draghi-jelentés felsorolja ugyan az egyes területeken a problémákat, de alig mond valamit arról, hogy mit is kellene tenni, és a budapesti versenyképességi deklaráció is általánosságban mozog. Mivel ötvenéves gazdaságpolitikai pályafutásom során számtalan vitán vettem részt és az Unió gazdaságával is elég sokat foglalkoztam, megpróbálom összefoglalni, hogy szerintem mi is a probléma.
Először is alapvető akadályozó tényezőnek tartom, hogy nincs definiálva, még konkrét esetekre sem, hogy mi az, hogy versenyképesség. Ez nem egyedülálló a társadalomtudományokban, sőt szinte azt lehet mondani, hogy a társadalomtudományok terén gumiból vannak a definíciók, mindenki azt ért bele, amit akar, erre mindenki által jól ismert, példa az „uniós értékek” értelmezése.
Úgy érzékelem, hogy az európai válságérzet oka az, hogy az európai gazdaság gyakorlatilag padlót fogott, a gazdasági növekedés messze elmarad az Egyesült Államoké mögött. Kínát nem szabad ebben az összehasonlításban említeni, mert természetes és jól ismert jelenség, hogy a felzárkózó országok gyorsabban növekednek, majd amikor megközelítik az élenjárókat, akkor a növekedésük lelassul, amire kitűnő példa Japán. De az Európai Unió, összességében lényegesen alacsonyabb fejlettségi szinten van, mint az Egyesült Államok, tehát elvben megvan a lehetőség a dinamikusabb fejlődésre, mégis sokkal alacsonyabb növekedést ért el az utóbbi évtizedekben. Tehát az első felteendő és megválaszolandó kérdés, hogy miért lényegesen lassúbb a gazdasági növekedés az Európai Unióban, mint az Egyesült Államokban?
Ám mielőtt erre a kérdésre választ keresnénk, azért említsük meg, hogy sokan megkérdőjelezik a gazdasági növekedést, mint mindenek felett álló célt és az elmúlt évtizedekben, különösen a Római Klub „A növekedés határai” című könyve megjelenése óta, számos kezdeményezés történt arra, hogy egy ország jólétét ne a GDP-vel, hanem más, a társadalom közérzetét közvetlenebbül befolyásoló mutatókkal mérjék. Sőt Bhutánban, amely egy 800 ezer lakost számláló királyság a Himalájában a GDP helyett a Bruttó Nemzeti Boldogság indexét használják, amelynek meghatározói az ökológiai fenntarthatóság, a kultúra, a hagyományos értékek fenntartása, a fenntartható és egyenlőséget szem előtt tartó gazdasági fejlődés és a jó kormányzás. Az ország a mi fogalmaink szerint szegény, de az emberek jól érzik magukat benne. A történelem során, ha mondjuk az első társadalmakkal, a neolitikumtól kezdjük, az idő 99 százalékában nem volt érzékelhető gazdasági növekedés, az emberek mégis megvoltak valahogy. A növekedés csak az ipari forradalommal indult meg és Európában sem fog örökké tartani.
De térjünk vissza a mai európai realitásokhoz. A politikusok a gazdasági növekedést egy sikermutatónak tekintik és sok szempontból (kivéve mikor külső eladósodáshoz vezet) az is. A Kádár-korszakban, elkerülendő, hogy 1956 megismétlődjék, volt egy olyan elv, hogy minden társadalmi rétegnek minden évben érezhetően növekedjék a jövedelme, ami két évtizedig működött is, amíg az olcsó orosz nyersanyagok és a gépeinket korlátlanul felvevő orosz piac adott volt. Ahogy az 1973-as árrobbanás után e feltételek megváltoztak, a korábbi 5-6 százalékos növekedési ütem már nem volt fenntartható, és ennek a politikai vezetők részéről történő késedelmes felismerése vezetett az ország hatásában máig érzékelhető eladósodásához.
A külső egyensúly szempontból azonban az unió egésze előtt nincsenek növekedési korlátok, hiszen köszönhetően a német iparnak, a fizetési mérleg az unión kívüli országok felé évi mintegy 300 milliárd euróval aktív. Mivel ez az aktívum főleg az Egyesült Államokkal szemben jelentkezik, ki is váltja az amerikaiak morogását: vegyünk tőlük cserébe földgázt! A jelentősen pozitív fizetési mérleg azt jelenti, hogy az unió a világpiacon összességében versenyképes, tehát alapvetően nem a versenyképességgel van a baj. Hát akkor mivel? A gazdasági növekedéssel!
A második világháború után az 1957-ben létrehozott közös piac gazdasági növekedése még lényegesen meghaladta az Egyesült Államokét. Az Amerikától való elmaradás az euró bevezetésétől számítható. Az euró bevezetésével a vezető politikusok célja a további integráció kikényszerítése volt, a Római Szerződéssel létrehozott Európai Gazdasági Közösség ugyanis csak egy közös piac volt, ám ez a piac jól működött. Az euró bevezetésével – annak stabilitása érdekében – lényegében restrikcióra kényszerítették az egyes országokat (Maastrichti kritériumok, túlzottdeficit-eljárás), ami a növekedés gátja volt. Ráadásul a közös valuta a kevéssé versenyképes dél-európai országok számára túl erős volt, ösztönözte az importot, de gátolta az exportot, ami ezen országok eladósodásához vezetett.
Az első alapvető hiba tehát, ami akadályozza az unió fejlődést az euró bevezetése, amiről minden szakértő jó előre megmondta, hogy oda fog vezetni, ahova vezetett is. A második alapvető gazdaságpolitikai hiba, ami akadályozza a gyorsabb növekedést, az unió klímapolitikája. Ez a politika duplán elhibázott. Egyrészt a klímaváltozás nincs közvetlen összefüggésben a légkör szén-dioxid-tartalmával, az akár tízszeresére is növekedhet, alig változtat valamit a Föld világűrbe történő energia-kisugárzásán, vagyis alig befolyásolja az üvegház-hatást, amit gyakorlatilag a vízpára határoz meg. De, ha a szén-dioxid-kibocsátást mégis csökkenteni akarjuk, akkor annak megoldása az atomerőművek építése. Ezzel szemben a németek bezárták a létező atomerőműveiket, az unió vezetése pedig, ha nem is tiltotta (a franciák miatt, ahol a villamos energia döntő többségét atomerőművekkel termelik), de ahol lehet, akadályozta az atomenergia fejlesztését. Az unió ilyenfajta hozzáállását mi is tapasztaltuk Paks II kapcsán. De, amíg a szén-dioxid klímahatásáról esetleg lehet vitatkozni, a kibocsátás csökkentése már mérnöki számítások kérése és egyértelműen bizonyítható, hogy az unió vezetői által preferált szél- és naperőmű, a hidrogén-gazdaság és a hozzá hasonló javaslatok megvalósíthatatlanok (Lóránt Károly: Világvége helyett – Tények a klímaváltozásról és a megvalósítható klímapolitikáról. Századvég Közéleti Tudásközpont, 2022). Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület eddig mintegy harmincezer oldal dokumentumot tett közzé, de ebben nem akadt tíz oldal, hogy kiszámítsák a javaslatok megvalósíthatóságát.
Ha az euró nem lett volna elég, az unió klímapolitikája végképp tönkretette, különösen az európai versenyképességet biztosító német ipart. Megjegyzendő, hogy a Draghi-jelentés minden fejezete sokkal inkább koncentrál a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, mint a valós problémákra, jelezve, hogy ez nem egy tényleges elemzés, hanem egy politikai igényeket kielégíteni kívánó munka.
Úgy látszik azonban, hogy nem csak a magyar, de az európai igazság is három. A harmadik gazdasági fejlődést akadályozó tényező az Oroszországgal szemben viselt háború. A 2008-as bukaresti NATO-csúcson az EKG-t alapító országok mindegyike, sőt még Magyarország is, tisztában volt azzal, hogy Ukrajna és Grúzia potenciális meghívása a NATO-ba mivel fog járni és ellenezték, de végül megadták magukat az angolszász és lengyel követeléseknek. Ennek következtében az unió elvesztette olcsó energiaforrását és egy nagy felvevő piacát.
Az elmondottak tehát az európai stagnálás alapvető okai, és amíg ezeket vezetői szinten fel nem ismerik, lehet akárhány elemzést publikálni, nyilatkozatot tenni, a helyzet nem fog változni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
