– Hogyan érintette önt, hogy a Nemzet Művésze lett, és a Prima Primissima díjra jelölték idén?
– Váratlanul. Bár aztán belegondoltam, hogy 75, születésnapom lészen pár nap múlva.
– Dolgozik-e mostanában újabb regényen?
– Igen. Tündér utca a címe. Ennél többet nem mondhatok.
– Van-e még olyan magyar irodalmi vagy zenei nagyság, akiről szívesen írna?
– Igen, például Jókai Mórról.
– Mit jelent az, hogy az író Isten kéme?
– Az író kém az emberek között. Valami génhibából gyerekkorától mindent megjegyez, amit hall és lát.
– Azt is nyilatkozta, hogy négyéves kora óta mesemondó, és az is maradt, csak éppen leírja a meséket, és utána elfelejti. Mi az a regényeiben, ami ugyanolyan üzemmód, mint a mesemondás?
– Tulajdonképpen minden. A rövid formák (szótár stb.) is innen valók, mert nem a száj a mesék ura, hanem a fül.
– Azt figyeltem meg, hogy régebben minden írónk, költőnk gyűjtött meséket. Még olyanok is, akikről sokan nem tudják. Például a Kilencek, de előttük József Attila, Illyés, Ady, Petőfi, Arany, Jókai. Miért kellett nekik ennyire a gyűjtött magyar népmese? Miért nem volt elég a lefordított, közkézen forgó német mesegyűjtemény?
– Mert a népmese a nép lelke, mint a népdal. Vagyis magyar.
– Ön szerint hogyan függ össze a két műfaj, a népmese és a széppróza?
– A mesélőkedv az alapja mindkettőnek.
– A regényeire jellemző az önéletrajzi jelleg, a személyesség és az, hogy közel állnak a szövegek a szóbeliséghez. Gyakran képzelt párbeszédeket ír, de mégis olyan, mintha a beszélgetés lenne az egyik legfontosabb üzemmód az ön életében.
– A szövegeim tudatosan közelítenek a szóbeliséghez. Ha le tudnám írni egy mondatban, amit akarok, nem kéne írni. Most is van alkalom a vigasztalásra, a magyar lélek erősítésére, és – nem szégyellem leírni – szórakoztatására.
Temesi Ferenc és a másik szegedi író, Bene Zoltán bemutatják Temesi A szív böjtje című kötetét
Fotó: Facebook/Temesi Ferenc
– Azt is írta, hogy mi magyarok nagy mesemondók vagyunk. Hogy kell ezt érteni?
– Sokkal több népmesénk van ezen a nyelvszigeten, mint a szláv, germán, neolatin népek tengereinek külön külön.
– Szerepe volt abban, hogy Jókai születésnapján legyen a Magyar Széppróza napja.
– Valóban volt szerepem benne. A „legjobb” jelzőt én javasoltam. Persze Jókait is.
– Egy interjúban nemrég ’56 kapcsán azt mondta, hogy mi magyarok csak a bajban tudunk összefogni. Ezt más írók, költők is észrevették már száz éve is, és próbálták is hangsúlyozni a nagy összefogó közös fájdalmat. Lát-e valamilyen lehetőséget arra, hogy kicsit változzunk, és ne csak szükség idején fogjunk össze?
– Jó volna hinni benne, de magyar magyarnak a farkasa. Mi tényleg csak vészben tudunk egy akaraton lenni. Hát most újra alkalmunk lesz megmutatni a magyarok lelki erejét.
– Jó pár éve az Ünnepi Könyvhét kapcsán úgy fogalmazott: nincs két magyar irodalom, hanem csak egy van. Lát-e közeledést az utóbbi években a két szekértábor között, van-e gondolat a arról, mi hozhatná össze a magyar költőket, írókat?
– Továbbra is azt mondom, hogy nincs két magyar irodalom, mert mindnyájan magyarul írunk. De a szekértáborok egy centit se közeledtek egymáshoz az elmúlt időkben. A szekértábor ugyanis a gyöngék erődje, nem arra való, hogy közelítsen a másikhoz, hanem hogy védjen a közelítőtől. Talán ez az egyik oka, hogy magányos farkas lettem.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
