Az ételfutár gyorsan elköszönt, sietve hörpintette le a borravalóként kapott forró kávét. Bekalkulálta a fagyos-nyálkás időjárási körülményeket, hogy lassabban tudja a kerékpárral kiszállítani a rendeléseket. Lépteit sietősre fogta, minek következtében a melegen tartó láda úgy himbálódzott a hátán, mint bárka a viharban. J. Károly épp akkor érkezett, mikor a futár elköszönt, és azt olvasta ki a büfés Eszter lesütött tekintetéből, hogy néha bizony bűnbe kell esni, ha azt szeretnénk, hogy valamicskét is hasonlítsunk az emberre. J. Károly nem tudta eldönteni, hogy az ételfutár vajon a bűnbeesés felé vezető utat jelenti-e, viszont Eszter megjegyzése elgondolkodtatta.
A kisujjában is több esze van, mint a hivatal középvezetőinek a fejében együtt – állapította meg sommásan, némi epét is keverve szavai közé. Kijelentését azzal indokolta, hogy a fiatalúr Rejtő Jenőt ugyanolyan jól ismeri, mint Arisztotelészt, fejben is pontosan kiszámítja a háromjegyű számok szorzatát, gyököt is tud vonni, ráadásul azonnal megmondja a világ összes országának a fővárosát. Jártas a vallásokban, az asztrológiában és a kelta mitológiában, s mikor párhuzamosan folytatta közgazdasági és pszichológiai tanulmányait, a nagybátyjának segített be a birkanyírásban. És verseket is ír, tette hozzá Eszter, látszólag mellékesen.
J. Károly külön-külön sem volt otthon egyik felsorolt területen sem, kivéve Rejtő Jenőt, és az asztrológiát vagy a kelta mitológiát illetően is csupán Eszter közvetítésére hagyatkozhatott. Némi féltékenység jelent meg a pillantásában, különösen, mikor a nő a versírást említette, Eszter azonban megnyugtatta, hogy a srác – s a legnagyobb természetességgel „srácozta” le a futárt – épp az esküvőjére gyűjt. Szerette volna még fokozni egy kicsit a férfi féltékenységét, de a szomorú szemeket és a sápadt homlokon megjelenő izzadtságcseppeket látva föloldotta a feszültséget. Elárulta, hogy ismeretségüknek igen hosszú múltja van: Eszter volt ugyanis a fiú bébiszittere.
Ételfutárként ezek szerint jóval többet lehet keresni, mint közgazdászként vagy pszichológusként, futott át J. Károlyon a gondolat, aztán arra a következtetésre jutott, hogy a három terület némi rokonságban áll egymással. Ha valamilyen hiba keletkezik, azt mindig másra lehet fogni. A konyhára, a nemzetközi pénzpiacok szeszélyes viselkedésére vagy a páciensre, aki a terápia során nem volt elég őszinte, mikor az anyjával való kapcsolatáról kérdezték.
Nemrég látott egy filmet a polipokról, s J. Károlynak eszébe jutott, hogy az ételfutárnak olyan tulajdonságai lehetnek, mint a polipnak. Ha a kisujjában is esze van, tényleg hasonlít a polipra, akinek kilenc agya van. Egy a fejében, a többi meg a csápjaiban, idegi struktúrák formájában. Viszont a filmben elhangzott, hogy a tudósok szerint ezek az agyak nem képesek önállóan gondolkodni, nem tudnak saját döntéseket sem hozni. Ebből a szempontból éppen olyan a polip csápjában lévő agy, mint amilyen sok embernek a fejében van.
De hát a tudósok sem tudnak mindent, még akkor is nagyot szoktak tévedni, ha az embereket tanulmányozzák, nemhogy a polipokat. J. Károly emlékezetébe hirtelen egy híradós tudósítás csapódott bele, majd a természetfilmben és a híradóban elhangzottak emléke összekeveredett az egyetlen agyában. Olyan szintézist hozott létre (ezt a kifejezést a büfés Esztertől tanulta), mely szerint a mostanság gyakran emlegetett „agyhalott” kifejezés talán a polipra vonatkozik.
Valamilyen irányítási hiba keletkezett, mert nem tudja a fej, mit csinál a kéz. De lehet, hogy a közmondás fordítva van, sőt az egyik kéz nem tudja a másikról, hogy az mit csinál, és a polip esetében a helyzet ennél is súlyosabb, mert ott a nyolc csáp és a fej nem tud egymással összhangba kerülni. Ha nem mondja meg a fej a kéznek, hogy pontosan mit szeretne, mert azt talán még a fej sem tudja, fokozódik a káosz. Egyébként sokan szeretik az összevisszaságot, gondoljunk csak a közlekedésre vagy a zavarosban halászókra.
Miközben J. Károly eldöntötte, hogy nem lesz ételfutár, már csak az életkora és az alkata miatt sem, nem beszélve arról, hogy sem a birkanyíráshoz, sem a versíráshoz nem ért, a természetfilmből még eszébe jutott, hogy a polipnak több génje van, mint az embernek. Azt nem tudta, pontosan, hogy mire jó a sok gén, állítólag ettől olyan rendkívüli az átváltozó képességük, ám azt sejteni vélte, hogy a feltörekvő politikusok valamilyen sötét alkut kötöttek a gonosszal, és ha így van, ez nem először fordul elő a történelemben. Az alku legfontosabb mozzanata az, hogy a polip tulajdonságai közül kiválaszthatják: vagy a génjük, vagy az agyuk lesz több – gerincet viszont nem kapnak.
A szerző irodalomtörténész
