Az építkezés megkezdése előtt komoly előkészületekre volt szükség. A szikla csúcsára való feljutás már önmagában is kihívást jelentett: a helyszín annyira zord és nehezen megközelíthető volt, hogy az első mérnökök és munkások hegymászók segítségét kérték, hogy egyáltalán feltérképezhessék a területet. A helyiek szerint az első hegymászó, aki sikeresen elérte a sziklacsúcsot, életét kockáztatva tette ezt, mivel a sziklafalak rendkívül instabilak, csúszósak voltak.
A munkák csak a nyári hónapokban, viszonylag kedvező időjárási körülmények között zajlottak, és így is folyamatosan küzdöttek az erős széllel és az esővel. Az építőanyagokat kizárólag hajóval lehetett a szikla közelébe szállítani, onnan pedig kötélpályák segítségével juttatták fel az alapanyagokat a sziklacsúcsra. Minden egyes tégla és cementzsák emberi erővel került a helyére.
A legizgalmasabb és egyben legveszélyesebb pillanat az alapok kialakítása volt. A szikla természetes formáihoz kellett igazodni, ezért a munkások szinte milliméterenként haladtak, hogy biztosítsák az alapok stabilitását. A helyszínen dolgozó egyik mérnök visszaemlékezése szerint egy alkalommal a hirtelen feltámadó szél miatt egy munkás majdnem a mélybe zuhant, de szerencsére sikerült megkapaszkodnia egy kötélben. Bár a munkálatok során több kisebb baleset történt – például sziklák omlottak ki a munkások lábai alól, vagy megcsúsztak a nedves köveken –, halálos áldozatot nem követelt az építkezés. Ez a tény különösen figyelemre méltó, ha figyelembe vesszük a helyszín veszélyességét és a korabeli biztonsági intézkedések hiányát.
Az építkezés mintegy két évig tartott, ami a helyszín adottságait tekintve viszonylag gyorsnak számított. A munkálatokat 1938-ban kezdték meg, és 1939 végére fejezték be. Az első fények 1940 elején gyúltak ki, amikor a világítótorony hivatalosan is működésbe lépett. A munka időszaka alatt az építők nemcsak a sziklák és a viharos időjárás ellen küzdöttek, hanem azzal a mentális teherrel is, hogy tudták: egyetlen hibás lépés végzetes lehet.
A helyi közösségekben máig hősként emlegetik azokat az embereket, akik részt vettek a Thridrangar világítótornyának építésében. A sziget halászai számára ez az építmény szó szerint életmentő volt, hiszen a világítótorony fénye segítette őket a viharos éjszakákon való tájékozódásban.
Ez a történet egy olyan időszakot idéz, amikor az emberek az elemekkel való küzdelem közben a technológia helyett elsősorban a bátorságukra és kitartásukra támaszkodtak. A Thridrangar világítótorony így nemcsak egy mérnöki csoda, hanem az emberi szellem diadala is.
Amikor 1939-ben befejezték a Thridrangar világítótornyot, a modern automata rendszerek még messze nem álltak rendelkezésre, hogy emberi beavatkozás nélkül működtessenek egy ilyen építményt. A világítótorony folyamatos üzemeltetéséhez állandó emberi jelenlétre volt szükség, ami egyet jelentett azzal, hogy néhány bátor egyénnek hosszú időszakokat kellett eltöltenie ezen a zord, elhagyatott sziklán. De vajon hogyan éltek és dolgoztak azok, akik vállalták ezt a nem mindennapi kihívást?
A világítótornyot általában három-négy fő működtette el egyszerre, akik váltott műszakokban dolgoztak. Az őrök feladatai közé tartozott a lámpa rendszeres ellenőrzése és karbantartása, az üzemanyag utántöltése, valamint a viharos időjárás okozta károk helyreállítása. Az óceán közepén, a civilizációtól távol az ilyen munkák kulcsfontosságúak voltak, hiszen a világítótorony fénye hajósok életét menthette meg. A világítótorony személyzetének életkörülményei rendkívül egyszerűek voltak. Az őrök egy kicsiny, szűkös szálláson éltek, amely közvetlenül a világítótorony mellett vagy annak belsejében kapott helyet. Az építményt úgy tervezték, hogy ellenálljon az Atlanti-óceán viharainak, így vastag falai valamelyest védelmet nyújtottak a szél és az eső ellen. Az ellátmányt hajóval szállították a sziklához, és a készletek gondos beosztása kulcsfontosságú volt, mivel az időjárás gyakran lehetetlenné tette az utánpótlást. A hétköznapokban a személyzet sok időt töltött javítási munkákkal és a berendezések karbantartásával, de a szabadidő is gyakran kihívást jelentett. A magány, az elszigeteltség és a monotonitás nehéz próbatétel volt az itt dolgozók számára. Az őrök általában könyveket olvastak, naplót vezettek, vagy kártyajátékokkal töltötték az időt, miközben a sziklát körülölelő végtelen óceán nyomasztóan, de egyben lenyűgözően hatott rájuk.
A Thridrangar világítótornyán dolgozók egyik legnagyobb kihívása a magány elviselése volt. A hely elhagyása csak ritkán volt lehetséges, és a viharos időjárás miatt gyakran hetekig vagy akár hónapokig el voltak zárva a külvilágtól. A családjuktól és barátaiktól való távolság mellett az állandó bizonytalanság is nyomasztotta őket, hiszen a sziklát körülvevő óceán szeszélyes, és bármikor bekövetkezhetett egy váratlan vihar. Az elszigeteltség pszichológiai hatásait az izlandi hatóságok is felismerték, ezért az őröket általában meghatározott időközönként váltották. Az új érkezők helikopterrel jutottak a sziklára, amely akkoriban rendkívül újszerű és drága megoldásnak számított. A rendszeres váltások lehetővé tették, hogy az őrök elkerüljék a teljes kimerülést és a magánnyal járó mentális terheket.
A 20. század második felében a világítótornyok működtetése világszerte átalakult, és a Thridrangar sem volt kivétel. Az automata rendszerek bevezetésével az emberi jelenlét szükségtelenné vált, és a személyzet végleg elhagyhatta ezt az elhagyatott helyet. Bár az automatizáció megkönnyítette az üzemeltetést, a világítótorony őreinek története továbbra is emlékeztet arra, hogy milyen áldozatokat kellett hozni az izlandi halászok és hajósok biztonsága érdekében.
