Van egy ismerősöm Oroszországban, aki tévécsatornáknál dolgozik. Ott ezeket a csatornákat „szórakoztató csatornáknak” hívják, Magyarországon kereskedelminek. Az amerikai angol commercial broadcasting kifejezéséből fordították erre, ami azért is nevetséges, mert a private szóból is lehetett volna privatizálni, s akkor most privát csatornákról beszélnénk, pedig lehetne magántulajdonú is. A megközelítés már ezen a téren is érzékletes különbséget mutat: az egyik társadalomban a csatorna célja a szórakoztatás, a másikban a pénzkeresés. Persze a szórakoztatással is pénzt akarnak keresni, de mégsem ezen van a hangsúly. Én ezt nem nevezném eufemizmusnak, mivel az ott dolgozók többségének nem az a feladata, hogy értékesítse a reklámidőt vagy beszedje a szolgáltatóktól a sugárzásért a pénzt, hanem az, hogy szórakoztató tartalmat állítson elő. Az orosz terminológia a tartalom fókuszát tükrözi, míg a nyugati kereskedelmi csatorna a finanszírozási modellt.
A beszélgetés során alaposan végiggondoltuk a nyáron, hogy miként változik meg a nyilvánosság a világban most, amikor minden átformálódik. Arra jutottunk, hogy társadalmi berendezkedéstől függetlenül, az emberek jó része ismét igényli azt, hogy legyenek kapuőrök az adatok és a szórakoztató tartalmak megszűrésében. Ugyanis az internetes tartalomfogyasztásból hiányzik az illúzió egyik legfontosabb eleme, az, hogy valaki ezt jóváhagyta. És a segítség, hogy az adatból információ legyen.
Erről úgy kezdtünk el beszélgetni, hogy először a tévén megláttunk egy hirdetést egy reklámblokkban, amiről mindkettőnknek az eszébe jutott, hogy az egyik ismert tartalomkészítő, aki korábban tévés volt, a YouTube-műsorába is beletette ugyanezt a reklámot, jó pénzért. A kontextus megértéséhez tudni kell, hogy ez arrafelé ritka, ott a hirdetők egy YouTube/VKVideo/Rutube csatorna tulajdonosát kérik meg, hogy mondja el az üzenetet, mert az hatékonyabb a célközönségnek, mint csak berakni egy reklámszpotot a videóba. Mivel mindketten láttuk ugyanazt és ugyanaz az érzés fogott el minket, döbbenten álltunk azelőtt, amit mi, akik magunk is illúzióteremtésből élünk, megéreztünk.
A tévén ugyanis a reklám sokkal jobb volt, szebb volt, komolyabb volt és minőségibbnek tűnt. Ennek most sincs értelme, ahogy ezt leírom, én is érzem, hogy egészen nevetségesen hangzik, de ezt éreztük. És ekkor elővettem a telefonomat, elindítottam azt a YouTube-videót, amiben benne volt a hirdetés, aztán kitettem ugyanarra a nagyképernyőre, a tévére, amin az előbb egy tévé élő adásában láttuk a hirdetést. Más volt. A szpot ugyanaz volt hosszra, tartalomra is. Legfeljebb csak a tévéadó digitális hangutómunkája kompresszálta és tette ezzel dögösebbé a hangot egy kicsit, de más különbség biztosan nem volt. Ezután megnéztük, hogy a YouTube mennyit változtat feltöltésnél a színeken, milyen technikai paraméterbeli különbség lehet egy a neten érkező, IP-TV jeléhez képest. Technikailag a YouTube videói jellemzően erősebben tömörítettek és az adaptív bitráta miatt változó minőségűek, az IP-TV stabilabb, magasabb minőségű jelet küld, de ez a különbség szabad szemmel még egy videóvágással foglalkozó embernek sem azonnal egyértelmű. Ehhez tudni kell, hogy sok ember Magyarországon is már egy technikai értelemben streamet néz, amit a kábelszolgáltatója küld el a házáig, ma már jórészt neten. A hagyományos értelemben vett kábeltévé és műholdas tévé kiszorulóban van. Mi tehát egyértelműen egy pszichológiai jelenséget tapasztaltunk meg.
Ő a 70-es években, én a 80-as években születtem, ezért hiába nem nézünk tévét mi magunk úgy, hogy odaülünk elé és oda is figyelünk, a fejünkben a szoftverhez tartozik egy illesztőprogram is, ami súg, hogy ez komoly dolog, mert tévé. A tévé hivatalos dolog, annak van engedélye, meg igazgatója, pecsétjük is van hozzá. Mindezt úgy, hogy a készülék ugyanaz, csak tudjuk, hogy a jel forrása más. Nem tudtuk eldönteni, hogy a 2000-es évek után születettek fejében is ott van ez az illesztőprogram vagy sem, de ezt piackutatással sem biztos, hogy pontosan le lehetne mérni.
Mindaz, amit most írok, ugyanarról a tőről fakad: valaki jóváhagyta, hogy ez megtörténjen, akinek az a munkája, hogy ezt jóváhagyja. Mielőtt ez a szöveg kikerült a Magyar Hírlapra, több emberen átment és ők döntöttek úgy, hogy ez itt megjelenet. Ugyanezt a szöveget kitehettem volna valamelyik közösségi oldalra is, ám annak ott nincs tétje, mert bárki feltehet bármit, legfeljebb maga az oldal távolítja el azt. Az előzetes jóváhagyás, elbírálás, a törvényi környezet betartatása 10-20 évvel ezelőtt korlátozás volt, ami ellen divat volt lázadni, mostanra egyre inkább egy minőségjelző.
Tizenéves korom óta rádiózom és a barátaimtól, ismerőseimtől éveken át azt hallgattam, hogy mi, rádiósok tehetünk arról, hogy ilyen „borzasztó” a magyar emberek zenei ízlése. Szerintük ugyanis, ha mi más dalokat játszottunk volna, akkor más dalokat ismertek és szerettek volna az emberek. És amikor elmagyaráztam, hogy egy komoly kereskedelmi rádiónál sok pénzt és munkaórát ölnek abba, hogy felmérjék a célcsoport zenei igényeit és ízlését, akkor vagy kételkedtek ebben, vagy elítélték, hogy pénzért kiszolgáljuk az emberek szerintük megvetendő igényeit. Ma, amikor a YouTube, a Spotify, az Apple Music, a Tidal és a többiek pontosan ugyanezt csinálják, csak nem célcsoportra, hanem egyénre szabottan, akkor valahogy nem hallom a hibáztatásukat tőlük. Pedig sokkal durvább következményekkel jár, ha egy embert zenei, vélemény- vagy egyéb buborékba zárnak be, hogy csak olyan dologgal találkozzon, ami biztosan tetszik neki és még véletlenül se kelljen találkoznia mással, ami esetleg megtetszhet neki vagy megértheti, hogy mások miért szeretik azt, ami neki nem tetszik. „Nekem nem tetszik, de tudom, hogy sláger.” Ez a gondolat részben ezért tűnt el a nyugati hétköznapokból.
Az algoritmusok fantasztikus elméleti teljesítmények, egészen elképesztő csoportteljesítmények, amelyek nem véletlenül láncolnak oda a telefonjaik és számítógépeik elé széles tömegeket az egész világon. A TikTok egyenesen függést tud kialakítani az arra fogékonyaknál, de a többiekről is írhatnék a saját szempontjukból elismerésre méltó eredményeket. Azonban a közösségi oldalaknál semmi sem lehet kevésbé közösségi. Ezek az egyénre vannak szabva, márpedig a tájékoztatás és a szórakozás terén az egyénnel nem lehet úgy bánni, mint egy 6 évessel, hogy úgy érezze, körülötte forog a világ. Ő ugyanis nem egy hibernált állapotban, csövekre kötött lény, mint a Mátrixban, hanem valaki, aki másnap is kénytelen kimenni az utcára a többi közé.
Az Egyesült Államikban a mostani választások után, az EU-ban a Covid és az orosz-ukrán konfliktus során megtapasztalt jelenségek még az egyébként meggyőződéses, alapvetően valóban liberális értékekkel szimpatizáló embereket is kétkedésre késztette. Olyan egészen elképesztő méreteket öltött a bizalmatlanság, hogy ez hosszú távon biztosan nem maradhat így. Az igazán nagy tragédiát az okozza, hogy a korábban valóban mértékadónak és hitelesnek tartott médiumok, újságok, hírportálok, hírtévék és hírrádiók ontották magukból az olyan tartalmakat, amelyek hozták a nagy számokat a közösségi oldalakon. Ám, ahogyan fentebb írtam, ezek egyéni preferenciákra vannak szabva és ezt kiszolgálni ezen a területen őrültség. A politikusok gyengesége éppen ez, úgy a nyugati országokban, mint Magyarországon is, de idevehetném most már Romániát is. A számok önmagukban csak adatok, kontextus nélkül értelmetlen az eléréssel foglalkozni. Ez az első dolog, amit egy olyan cégnek mondok, amely el akarja juttatni az üzenetét valakikhez.
Ha ugyanaz a reklám a netre feltöltve kevésbé hiteles, igényes, költséges és vonzó érzetet ad, mint a tévében, akkor a szórakoztatás és a tájékoztatás helyzete is hasonló. Az inga annyira kilengett az egyén kiszolgálása felé, hogy közben elfelejtkeztek a valóságról és már lassan a médiumoknál is 6 évesek szellemi színvonalával bíró felnőttek bömbiznek, ha nem csinálhatják azt, amit akarnak. Széles tömegek elvárásait, ízléseit formálni erőből nem lehet és ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy nem is kell, mivel ők vannak többen, ezért az általánosan elfogadott, normalitásnak hívott mércét ők jelentik. Ez akkor is így van egy-egy országban, ha nekem nem tetszik az, amit ott normalitásnak hívunk. Ugyanis minden ember a valóságban él, akkor is, ha azt tagadja, mert arra szocializálta a nem is annyira közösségi média, hogy bátran tagadhatja.
Az pedig, hogy azért nem lesz valami igazi, mert a tévében bemondták, szintén tény. De a tévéről tudjuk, hogy ki hazudik nekünk és az okosabbak az is, hogy miért. Régen pedig az emberek tudtak a sorok között olvasni egy újságban is.
És hogy ez miért fontos? Azért, mert már senki sem tudja, hogy kinek higgyen. Lehet, hogy az X és néhány más hely még tud egyet lökni a szólásszabadság virtuális vitorlásán, de közeledik a szélcsend. A széles tömegek ugyanis nem akarnak választani egy streaming-platformon a felfoghatatlan mennyiségű borító közül, viszont közös élményeket akarnak, amiket személyre szabottan nem kaphatnak meg. Ugyanazt a jelet akarják látni mindannyian, aztán az adott jelen érkező adatot együtt akarják feldolgozni információvá.
Informatikai suliba jártam annak idején, ezért megtanultam az adat és az információ közötti különbséget. Az adatok csupán tények, fogalmak. Információ ezekből úgy lesz, hogy kontextusba helyezve az emberek a korábbi ismereteik alapján értelmezni tudják azt. Így pedig megszűnik a bizonytalanság.
Ehhez azonban értelmezett adat kell. Értelmezni pedig nem mindenki tud. Számokkal, adatokkal és lájkokkal dobálózni viszont igen.
A szerző rádiós műsorvezető
