2024. december 7. szombat. 11:47
A rádióban is megerősítette a szomorú valóságot miniszterelnökünk: „A magyar politikában divat lett az emberek nyílt sértegetése, és megjelent a lenézésből fakadó negatív, fenyegető tónus.” Kétségtelen, hogy a politika erőteljes vitát és kritikát szül, de ez sohasem süllyedhet személyes és lealacsonyító sértegetésekbe. A vita az egyik legproduktívabb szellemi torna – ha higgadt, jó humorú és udvarias elmék között folyik. De hol vagyunk már ettől! Hol van az az idő, amikor azért telt meg a parlamentben az ülésterem, mert Jókai uram mesélt. S akik máskor csatáztak a szóval, ez esetben elbűvölten hallgatták az írót. Nem sírom vissza ezt az állapotot, csak az erkölcs nyomait szeretném felfedezni. Tudom, hogy Machiavelli azt tanította: a politikában olyan szabályok uralkodnak, melyeknek nincs közük az erkölcsi előírásokhoz. Azt azonban sosem mondta, hogy aki politikával foglalkozik, azt nem kötik az erkölcsi normák. A politikai élet erkölcsi normái gyakran szigorúbbak, mint a magánélet normái. Az olyan megnyilvánulások, amelyek ízléstelennek minősülnek például egy diákönkormányzatban, súlyosan sértők azonban, ha a polgárok választottjai művelik. Dosztojevszkij verdiktje hajdan így szólt: „Talán jobb is, hogy sértegetnek az emberek: legalább megmentenek attól a szerencsétlenségtől, hogy szeressem őket.”
A gyűlöletérzés elágazásai számtalanok. Vonatkozhat a gyűlölet egyes személyekre, pártra, népre, a másik fajra vagy nemre – és kiteljesedhet a sértegetésekben. Miről árulkodnak a szándékosan bántó szavak és mondatok? Gyengeségről, kicsinyességről, nevetségességről. Ha megsértesz valakit, a saját jellemedet sérted meg! – állítja a szólás. Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad; ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd. Rousseau egyértelművé teszi: „A sértegetések azoknak az »érvei«, akiknek nincs igazuk.” A sérült, kishitű, irigy emberek azt hiszik, jó úton járnak, ha másokat sértegetnek. Megesik aztán az is, hogy sértett emberek sértett embereket sértegetnek.
Az érvekre nem lehet személyes sértegetésekkel válaszolni, a rágalmazásban nincs észszerűség, és ahogy a közmondásban áll: a hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát. Az angol parlamentben hangzott el: az egyik képviselő azt akarta mondani, hogy képviselőtársa hazudik. Sértés helyett azonban így fejezte ki magát: „Kedves képviselőtársam nincs jó viszonyban az igazsággal.” Így is lehet.
A sértegetés egyik módja a mosolygásban keresendő. Így próbálják egyesek nevetségessé tenni embertársaikat. Sok esetben ugyanis úgy tetszik, hogy a mosolygás jobban bosszantja a homo sapienst, mint a szavak lövedékei. Elgondolkodhatunk azon, amit Kurt Vonnegut mondott. „Talán mogorva lettem, mert oly sok mindent láttam, ami sértett, hogy már nem vagyok képes a nevetés révén megbirkózni velük.”
A sértés minden esetben a műveletlenség jele, és semmi sem mutatja jobban az emberek lelki romlottságát, mint az, ha indulatosan, magukból kikelve, tollal vagy szóval sértegetésekre vetemednek! A lélek erejét és nagyságát viszont mi sem bizonyítja jobban, mint az, ha lemondunk a riposztról. Akármilyen súlyos is a sértés, nem a sértett dolga a megtorlás. Elégtételt csak úgy kaphatunk, ha minden helyzetben kifogástalanul viselkedünk, még a legközönségesebbekkel szemben is. Homokba kellene írni a sértéseket és kőbe vésni a dicséreteket.
A szerző újságíró
