Elphaba a mumpicok földjén születik egy befolyásos családban, azonban egy titkos viszonyból. Annyira féltek a szülei, hogy a húga is zöld lesz, hogy végül az óvatoskodás eredményeképpen Nessarosa sérülten jön a világra.
Elphaba jövőjét nemcsak bőrének zöld színe pecsételi meg, hanem az is, hogy a szülei őt hibáztatják amiatt, hogy a húga egész életére tolószékbe kényszerül. Amikor a kisebbik lányt beíratják az előkelő Shiz Egyetemre, Elphabának vele kell tartania, hogy gondoskodjon róla. A zöld bőrű lányból így lesz boszorkányszakos hallgató. Mme Morzalom szerint Elphaba őstehetség, csak meg kell tanulnia, hogyan irányítsa az erejét. Galindát viszont, későbbi nevén Glindát, tanítani sem akarja, mert tehetségtelennek és nyomulósnak tartja.
Objektum doboz
Glinda népszerű, mindenki keresi a társaságát, Elphabát gúnyolják, kiközösítik, így neki marad ideje rendesen tanulni és dühöngeni a többi tudatlanságán.
Nehéz idők járnak éppen : az állatokat már nem tekintik mestereiknek az emberek, pontosabban a hatalom aláveti az állatokat, még akkor is, ha az egyetemen tanító professzorok. Egészen pontosan csak Elphaba érti, mi történik, és miért szörnyűség ez. De még nem sejti, mi mit rejt előle Mme Morzalom bensőséges, csak neki szánt mosolya, biztatása, és mi vár rá, amikor beteljesedik a vágya: meghívást kap Smaragdvárosba.
Tudjuk, mi mindenre vonatkozik ez, hogy az állatok az emberek mesterei voltak a régiségben, hiszen az egyiptomiaknak is állat alakú isteneik voltak, a törzsi társadalmakban minden törzsnek totemállata volt, a keleti küzdősportokban stílusokat neveztek el állatokról, mivel a mozgásukat figyelve alakítottak ki a közelharcban jól használható mozdulatsorokat és így tovább.
Az antropomorf istenekkel elkezdődött az állatok szimbolikus szerepének az átértékelése egészen napjainkig, amikor az állatok puszta húsipari termékek és borzalmas kísérletek alanyai lehetnek.
Elphaba nem akarja ezt annyiban hagyni, és azt sem, ha képességeit „a rend” fenntartására és megszilárdítására akarják használni. Glinda viszont annyira vágyik az elfogadásra, a sikerre, a helyeslésre, a népszerűségre és „a békességre”, hogy inkább meghajlik, inkább aláveti magát a hatalomnak, Óz és Mme Morzalom akaratának.
Az első Óz történetben, amelyet 1939-ben filmesítettek meg L. Frank Baum könyve alapján, az a nagyszerű, hogy egy gyermek, Dorothy szemével látjuk a felnőttek gyengeségeit, és a (belső)gyermek az, aki segít nekik abban, hogy elfogadják és felülmúlják önmagukat. Azokká váljanak, akik mindig is lenni akartak.
A Wickedben inkább az jelenik meg gyermeki szempontként, ahogyan a film ábrázolja az egyetemi diákok életét, akik ugyanúgy befogadnak vagy kiközösítenek, utánoznak vagy kigúnyolnak, mint óvodás kortól mindenféle csoportban teszik a gyerekek, sőt később a felnőttek is.
Ebben a filmben a jónak számító, rózsaszín ruhás lányfigura, Galinda ingatag, felszínes, nyomulós, nem is számít tehetségesnek, röviden szólva, van még mit tanulnia, a zöld lány, akit az apja sem szeret, és a társai is bántanak, mintha egy tömbből lenne faragva, tudatos, módszeres, szorgalmas, következetes, és mintha a gyökerei nagyon-nagyon mélyre nyúlnának.
Fiyero (Jonathan Bailey), aki a szép- és rosszfiút testesíti meg a Shiz Egyetem diákjai életében, látja és érti, sőt értékeli is a zöld lányt, de vajon elég erős és következetes-e, hogy ki is álljon mellette? Hogy őt válassza?
Látványvilágában a film nagyszabású, felülmúlja a korábbi Óz-filmek képsorait, sokkal izgalmasabb és frissebb, mint a 2013-as Óz, a hatalmas című film, amelyben Mila Kunis, Rachel Weisz és Michelle Williams eléggé álmosítóak voltak a három boszorkány szerepében.
A Wickedben Ariana Grandé-ról nehéz megmondani, hogy azért idegesítő kicsit, mert ilyen a szerepe jó boszorkányként, vagy inkább mert nem egyenletes a színészi alakítása. Viszont nagyot énekel, ahogy Elphaba szerepében Cynthia Erivo is, aki viszont pazar alakítást nyújt a zöld boszorkány szerepében.
A színpadi mozgásról is érdemes beszélni. Törekedtek a táncokban az érdekes, szokatlan mozdulatokra, a belső erő, az ösztönösség megmutatására, és valahogy ebből olyasmi is lett, mint amikor Fiyero, a nem teljesen üresfejű szép- és rosszfiú (Jonathan Bailey) táncra perdül és eljár egy olyan táncot, mintha egy amerikai koreográfus nagyon messziről látott volna szatmári legényest, és amit ebből leszűrt, azt a színésznek nem volt ideje rendesen betanulni. Magyar szemmel vicces, de lehet, hogy másoknak tetszik.
A Wicked nagyon hosszú, 160 perces film, de amibe végképp nem lehet belekötni, az a tempója, amit végig tartani tud, és a végére is marad szufla, hogy magával sodorja a nézőt.
A bemutatón sokan nemcsak az advent miatt üldögéltek zöld ruhában, hanem a zöld boszorkány iránti szimpátiájukat kifejezendő, sőt akadt, aki Dorothy piros varázscipellőjét öltötte magára az újabb Óz-film tiszteletére.
Wicked – 2024
Amerikai fantasy musical – 160 perc
Rendezte: Jon M. Chu
7/10
