Ideges, nyugtalan hangulatú ez a december. Nem nyugszanak a kedélyek. A politikusok lépten-nyomon a háborúról beszélnek. Főleg Nyugaton, persze az is lehet, hogy máshol is, csak az ő hangjuk valahogy nem ér el idáig. Versenyt futunk az idővel. A háború befektetés, s ebbe a háborúba már annyi pénz öltek, hogy egykönnyen nem fogják veszni hagyni a hasznot. Hacsak nem úgy, hogy Ukrajnát teljesen kizsigerelik, belátva, hogy akár minden befektetésüket is elveszthetik, ha az oroszok egyszer tényleg megindulnak. De ilyesmire jobb nem is gondolni. Számunkra persze a béke lenne az egyedül üdvözítő, és ha ebben valóban egyek lennénk az Amerikai Egyesült Államok elnökének akaratával, az kivételes kegyelmi állapot lenne Magyarország számára. Mert talán elkerülhetnénk a legnagyobb bajt, a belesodródást a háborúba. Talán a háború sem terjedne át Európára, sőt, talán vége is lenne belátható időn belül. Micsoda kegyes végkifejlet lehetne! Igaz, a sok tízezer halottat ez már nem vigasztalná, sem a sebesülteket, megrokkantakat, de mégis elkerülhető lenne az a nyomasztó vízió, hogy ül egy katona a romhalmaz felett és egykedvűen falatozik. Lett légyen az a romhalmaz – mint egykor a Reichstag –, a moszkvai Kreml vagy a washingtoni Capitolium. S persze útközben okvetlen: a budai vár.
A magyarság zömének gondolatvilágában nagyon erősen él a múlt. Nem pontosan és nem is szabatosan, nem is tudományosan, de ez a tudás – inkább érzés –, határozottan befolyásolja a magyarság gondolkodását. Ebben az érzésben rengeteg ellentmondás feszül. Gyanakvóak vagyunk, mondjuk inkább úgy: körültekintőek, óvatosak. Sokszor megjártuk ugyanis. Nagy kérdés: kik a barátaink, kik az ellenségeink? Óriási ellentmondás, hogy szeretnénk barátainknak tudni például az amerikaiakat, angolokat, de kétszer is háborúba keveredtünk velük! Mégis valamiféle naiv várakozás volt bennünk, hogy majd ők segítenek. Miért is? Talán mert van bennünk valami közös. A szabadság szeretete? Aztán meg sértődés lett Trianon miatt (1920), a párizsi béke miatt (1947), az 1956-os forradalom „cserbenhagyása” miatt. S minek tagadjuk: a rendszerváltoztatás (1990) utáni érzéketlen lerablás miatt is.
Az advent vajon mit hoz idén? Egykoron nem hozott sok jót. Az Egyesült Államok 1917 decemberében üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchiának. Egy másik decemberben, 1941-ben Nagy-Britanniával keveredtünk hadiállapotba, és megint a Amerikával! És ennek megvolt a hatása a kölcsönös ellenséges propaganda révén. Főleg 1944-ben, a német megszállás és az angolszász bombázások megindulása után. Később: az ötvenes évek brutális amerikaellenes propagandája után vártuk, hogy majd elküldik a fiúkat harcolni Magyarország szabadságáért. Hiába. Ilyesmit kár is várni. De most mégis komoly esély van arra, hogy az amerikai és a magyar érdek találkozzon, s talán valami szimpátia is besegítsen a kapcsolatok alakításába. Meglátjuk. Mindenesetre jobb lenne az Egyesült Államokat a barátok táborában tudni, mint az ellenségek között. Erre van esély, annál is inkább, mert a közelmúltban Magyarország látható helyre került az amerikai elnök és csapata térképén. Nem kis dolog! A híres jaltai egyezményben például egyetlenegyszer sem szerepel Magyarország neve, és nem azért, mert kifelejtették volna az alkuból.
Komoly óvatosságra int a magyar–német viszony. Németország éppenséggel a szövetségesünk volt a huszadik század két nagy háborújában, de ezzel a szövetséggel nagyon megjártuk. Főleg a második világháborúban derült ki, hogy ez a „szövetség” jóval többet árt, mint használ. Nem tagadható, hogy használt a trianoni határok revíziójánál, de később magával rántotta az egész országot a megszállásba és a példátlan pusztulásba. A nemzetiszocialista Németországgal szemben komoly averziói voltak a magyarságnak. Leszámítva egy szélsőséges kisebbséget, a politikai elit és a tömegek döntő része is egyetértett abban, hogy annak a rendszernek nincs helye Magyarországon. Megszállással, majd puccsal mégis ránk erőltették. Ezért a háború után kétségkívül volt németellenes hangulat, bizonyos politikai erők – nem csak a kommunisták – az egész hazai németséget is felelőssé tették a háborús pusztításért. Ezért örömmel fogadták a németség kitelepítésének kezdeményezését a győztes szövetségesek részéről.
Az ötvenes években a „nyugatnémet fasizmus” propagandája nem volt feltűnő errefelé, annál inkább a Kádár-korban – a hetvenes évektől –, az egyre szorosabb gazdasági kapcsolatok „mindkét Németországgal”. Azóta történt sok minden: a vasfüggöny átvágása, a berlini fal leomlása, a német egység, az Európai Unió és abban Németország domináns szerepe; a Willkommenskultur, a zöldátállás, a háború. Történhet is még sok minden, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar gazdaság ezer szállal kötődik a némethez. Érdekünk, hogy Németország sikeres és békés legyen, mert ha leválunk róla, könnyen visszazuhanhatunk az ötvenes évekbe.
Főleg, hogy éppen leválóban vagyunk az orosz gazdasági kapcsolatokról. Ha ez már csak energiabehozatal, akkor is alapvetően határozza meg az ország sorsát. Viszonyunk az oroszokhoz még ellentmondásosabb, mint az előző két szereplőhöz. Nem mintha politikailag valaha is bármi pozitívum kötődött volna a magyar–orosz kapcsolatokhoz. A maximum – s ez jól mutatja az egész modernkori történelmünk skizofrén megítélését –, az volt, hogy Lenin és a Szovjetunió nem ismerte el a trianoni békeszerződést. Ezt mintegy összekacsintva mondták el a történelemtanárok a Kádár-korban, szovjet megszállás alatt, kommunista diktatúrában. Értitek!? Lenin távirata a magyar Tanácsköztársaság vezetőinek kevés volt, Szamuely bőrkabátban szónokol Moszkvában – kevés volt, Brezsnyev szívélyesen üdvözli Kádár elvtársat – sok volt.
Megszabadultunk az oroszoktól, de mégis belénk csimpaszkodnak a mai napig. Erős kapocs ez, mert nem akarunk megfagyni. De ne túlozzunk. Nem akarjuk viszont a jövedelmünk felét fűtésre kifizetni. A nyugdíjunk nagyobbik részét. Ebben már semmi túlzás sincs. Előnyös gazdasági kapcsolatokat akarunk mindenkivel, akivel lehet. Kölcsönösen előnyös kapcsolatokat. Ehhez békét akarunk. Nem szeretnénk, ha a fűtésünk puszta megléte, vagy ára az európai parlamentben ülő politikusok és bürokraták önkényes döntésétől függene. Mert, ha így lenne, holnap az élelmünk beszerezhetősége és ára is attól függene. Hiszen egészen szürreális „szabályozások” tanúi lehettünk már eddig is. Az Európai Unió értelme éppen az lenne, hogy a fejlődést akadályozó szabályozókat leépítse. Ehelyett szaporítja őket. Hiába: a szervezet elért egy szintet, amely már önmagát hizlalja, önmaga létét igazolja. Klasszikus bürokrata túltengés.
Angolszászok, németek, oroszok. Sok jót nem kaptunk tőlük. Mi azért ismerjük az értékeiket is. Ismerjük az érdekeiket is. Valamiért naggyá lettek, s nem csak a létszámuk miatt. Az emberiség nagy szégyene, hogy ezek így vagy úgy, az elmúlt évszázadban – s még ma is! – egymással harcolnak befolyásért, pénzért, területért. Micsoda szekunda bizonyítvány! S nekünk – akiknek megvan még külön a magunk baja is – ezek között kell megtalálnunk az utat, hogy valahogyan megmaradjunk, sőt még előrébb is jussunk. Európa nemzetei végre összefoghatnának – erre formailag meg is vannak a fórumok –, hogy e „nagyok” végre fogják vissza magukat, hagyjanak fel az erőszakos terjeszkedéssel, egymás kiszorításával, mindenféle háborúsággal, zsákmányolással, eszmeoktrojálással. Sokkal jobb lenne ezt tenni, mintsem ehhez vagy ahhoz dörgölődzni. Tudom: a pénz! A hitel, a beruházás, a fegyver, a szociális háló, a demokrácia, a jogállam, az avangard, a posztmodern, a zöldenergia, az elsivatagosodás, a fenntartható fejlődés, a visszaváltható palack, az árfolyam, a részvényindex, a szegregáció és a Z generáció. Meg a mesterséges intelligencia. Tudom. Nincs mit tenni. A Föld lapos.
A szerző történész
