Van az a magyar kényszerképzet, hogy idegen nyelvek ismerete a magyar emberek számára megugorhatatlan feladat. Borzasztó dolognak tartom, hogy egy idegen nyelvhez a magyar emberek döntő többsége feladatként, kötelező rosszként és nyelvvizsgaként tud csak viszonyulni. Nem önmagáért akarnak megtanulni egy nyelven, hanem azért, mert olyan, mint a jogosítvány, hogy az csak úgy kell. A nyelvtudás lehetőség arra, hogy kikerüljön az ember egy-egy nagyobb nyelvi térbe, több dolgot megértsen a világból, más szempontokat is figyelembe tudjon venni, és ha Magyarországon akar maradni, akkor ezekkel az élményekkel gazdagítsa az országot. Azt is tudom, ha valaki el akar menni raktárosnak Nagy-Britanniába, aztán onnan szidni a magyar hétköznapokat, ott elég a magyar csoportban ismerősöket találni, és aztán ugyanúgy lehet magyar nyelven létezni. Ez igaz, ám végül lehet majd csodálkozni, hogy mért nem tanult meg angolul rendesen sok idő után sem. Emellett jó motivációs tényező lehet, ha az ember szerelmes azon a nyelven, később pedig álmodik azon a nyelven.
A minap egy vidéki kisváros albán pékségében történt találkozásom egészen más valóságot tárt elém. E találkozás nem csupán a közhellyé vált bevándorlói (számomra a bevándorló az, aki engedélyt kért és kapott, a migráns az, aki illegálisan jött) mindennapok küzdelmét, hanem az emberiség örök dilemmáját világította meg: mennyire vagyunk képesek áthidalni a nyelvek és kultúrák közötti szakadékot? Biztos vagyok abban, hogy más egy komplett TED-talkot vagy BrainBar-előadást produkálna ebből a teljesen hétköznapi esetből, én azonban csak példaként hozom. Magyarországon gyakran hallani, hogy a nyelvismeret hiánya a nemzeti különlegesség része a már fentebb említett okok miatt, ám hozom a példát a valóságból, amely bizonyítja, hogy ez mennyire nincs így.
A vidéki magyar kisvárosban egy, a többihez képest illatosabb albán pékségben megjelent egy fiatal férfi. A sötétebb bőrű idegen mozdulataiban ott rejlett a távoli Fülöp-szigetek izgágasága. Láttam rajta, hogy onnan jött, ahol a korábbi elnök, Duterte likvidálta a környékén a droggal kereskedőket, Duterte lánya pedig, aki most alelnök, éppen a mostani elnököt öletné meg szívesen, és ennél még különb dolgokat is mond róla nő létére, annak ellenére, hogy az alelnöke. A helyre, ahonnan érkezett, egykoron spanyol hajók hozták Európa fuvallatát (albán, indokolatlanul cukrozott kalács nélkül), később pedig amerikai zászlók alatt bontottak vitorlát újabb hajók. Volt némi japán próbálkozás is arrafelé, de nem volt alkalmuk mély nyomokat hagyni. Ez a filippínó azonban nem történelmi emlékekről beszélt, hanem csak néhány műanyag poharat akart elvinni a kávéautomatából. Kávé nélkül.
Feltartotta, hogy ő ezt most vinné, integetett, majd elindult kifelé. Az albán nő, aki a pult mögött állt, gyorsan reagált egy magyar „Stop!” felkiáltással, pedig a világon egyedül csak itt írják és mondják S-ként, hiszen ezt máshol SZ-nek olvassák. Így esett Magyarországon szegény Instagrammal is az, ami történt. Ezután az albán nő kézzel-lábbal magyarázni kezdte, hogy a pohár önmagában nem vihető el, azt kávéval együtt árulják. A fülöp-szigeti a saját nyelvén, vélhetően tagalogul, tett néhány kétségbeesett kísérletet a kommunikációra, amit valószínűleg maga sem gondolt komolyan. Az albán nő magyar nyelvtudása ugyan dicséretre méltó volt, kifejezetten szépen beszél már magyarul, ám angolul nem mert megszólalni. Vagy nem tudott. Látszott, hogy a találkozás zsákutcába jutott, és két világ néz egymásra Magyarországon.
Ekkor annyit mondtam angolul, hogy poharat nem adnak neki itt pénzért sem, csak kávéval együtt. Erre őszintén megdöbbent a kis férfi, hogy valaki angolul szólt hozzá. Megszólalt volna, de aztán inkább mégsem. Folytattam tovább, hogy a kínainál biztosan talál eladó poharat. Ekkor az arcberendezése lényegesen megváltozott, nagyjából akkor, amikor a kínai szót hallotta. Nem tudtam egyértelműen eldönteni, mert nem szólt semmit, de mintha tiltakozni szeretett volna, hogy én őt kínainak nézem. Ezután már én is elgondolkodtam, hiszen a Fülöp-szigetek az Egyesült Államok gyarmata volt, és az angol a mai napig hivatalos nyelv a hazájában. Az alapján, ahogy beszélt és viselkedett, biztos voltam benne, hogy Fülöp-szigeteki. A filippínó zavarba jött, mintha az angol szavak váratlanul érték volna őt egy albán pékségben Magyarországon. Próbáltam egyszerűbben, ahogy Kiss Ádám barátom hívta ezt egyszer, basic English szinten próbálkoztam tovább. Tehát b-é-z-i-k. Hamar megértettem, hogy ő nem angolra állítva telepít programokat és appokat. Ezután spanyolul is megpróbáltam, hiszen a spanyol gyarmati örökség nyelvileg ma is átszövi ezt a szigetvilágot. Hiába. Más nyelveken próbálkozni értelmetlen volt, ráadásul több időt töltöttünk el ezzel, mint amennyit az öt pohár a kávéval együtt ért volna. Meg akartam venni neki a poharakat kávéval együtt, csak haladjunk, ám mivel ezt én magyarul magyaráztam a pékségben dolgozónak, a Fülöp-szigeteki úgy érezhette, hogy kizártuk őt a kommunikációból, mint arra képtelent. Ezért távozott, a poharakat otthagyva.
Az albán nő, aki a magyar nyelvet mostanra igen szépen elsajátította, csendesen nézett utána, és mintha a levegőben maradt volna egy kimondatlan kérdés: vajon hogyan marad életben a kis filippínó odakint, a számára zord és hideg ismeretlenben?
Gyakran hallom, hogy nekem szerencsém van a nyelveket illetően, s érzékem van, illetve jó családom volt. Vagy csak nagyon szeret a Jóisten. Ezzel a nyelvek terén nem tudok egyetérteni. Amint a gyerek is megtanulja az anyanyelvét a környezetéből, úgy egy felnőtt is meg tud tanulni akármilyen nyelven, ha akar. Ha a Mónika-show szereplői meg tudták tanulni az anyanyelvüket (úgy, ahogy), akkor nincs kivétel, bárki képes rá. Illetve képes rá akkor is, ha nem akarja, de rá van kényszerítve. Ha Fülöp-szigeteki barátunk az ittléte alatt legalább angolul megtanul egy kicsit, akkor már beljebb lesz otthon is, amikor hazamegy. A magyarral sokra nem fog jutni, bár egy nagyon vékony lehetőségszelet neki is jutna, amennyiben például magyar turisták idegenvezetője szeretne lenni. Ezzel a hozzáállással azonban nem jósolok neki túl sok sikert e területen.
Az igaz, hogy a magyar nyelv extrém nehéz (más nyelvekből visszagondolva, tudatosan más nyelven gondolkozva ez nekem is egyértelmű) és az is igaz, hogy elszigetelt, amelyet ráadásul rengeteg környezeti hatás ért, de nem ezért nem tanulnak meg az emberek valamilyen idegen nyelven Magyarországon. Mármint beszélni és gondolkodni, érezni és élni rajtuk. Legfeljebb nyelvvizsgát szereznek belőlük, aztán az első albán pékségbeli találkozás során keresik a szavakat maguk is. A legtöbb ember azért nem tanul meg valóban egy-egy idegen nyelvet, mert nincs rá szüksége. Pontosabban, úgy él, hogy ne is legyen rá szüksége. Jó fizetést akar meg diplomát, aztán a neten fordítani valami programmal és alapszinten makogni, ha el kell valamit intézni külföldön, de az stresszes, és fennáll a hibázás lehetősége, szóval tudatosan kerülik. Pedig senki nem várja el egy külfölditől, hogy hibátlanul beszéljen, a hibázás a tanulási folyamat része. Valamint vissza is utalnék a Mónika-show szereplőire, akik úgy beszélik az anyanyelvüket, ahogyan azt hallhattuk, mégsem gondoljuk azt, hogy ők nem beszélnek magyarul. Valóban, gyakran nevetség tárgyát képezik, ám ők anyanyelvi beszélők, míg egy külföldi nem az. Más a szög.
Élményeket megélni, embereket megismerni, másik nyelven álmodni, másik nyelven érezni nem akarnak sokan. A nyelvet eszköznek tekintik pont úgy, mint a végzettséget. Leginkább azért nem akarnak többet, mert el sem tudják képzelni, hogy milyen jó az. Erre a bizonyítékom mostantól ez a filippínó. Ő úgy utazott át a Föld nevű bolygó másik oldaláról ide, hogy semmilyen nagy nyelven nem beszél. Érteni vélem, hogy nem a magyar űrprogramban jött részt venni, és nem is Paks II építésén dolgozik, ám mégis csak volt bátorsága elindulni a világba úgy, hogy fogalma sincs semmiről, és vakon repül. Nem vagyok képben a tagalog nyelvű felkészítőanyagokkal, és nyilván találhat a YouTube-on ezen a nyelven készített videókat Magyarországról, de azt hiszem, hogy ezek legfeljebb annyiban jók, hogy jó ötletnek tűnjön éppen itt munkát vállalni. Ha az ember elmegy másik országba, akkor a tőmondatok megtanulása (akármilyen nyelven) nem azért szükséges, hogy bizalmat ébresszünk meg szimpátiát szerezzünk magunknak, hanem azért, mert a saját érdekünkben áll. Illetve azért, mert magabiztosságot ad. Ha én a Fülöp-szigetekre mennék munkát vállalni, biztosan megtanulnék néhány alapkifejezést tagalog nyelven is, hiába hivatalos mellette az angol. Ugyanis ha ott lépnék be egy amerikai pékségbe, biztosan találkozhatnék a kis barátunkhoz hasonló helyiekkel, én meg egy kávét akarnék venni, pohárral.
Hofi poénja jutott eszembe az eset után, ahogy magyar turistát játszva az ásványvizet elemekre bontva, külön fogalmakként próbálja elmutogatni: ás, ásvány, víz. Ráadásul, főhősünk egy olyan országból érkezett, ahol az angol hivatalos nyelv, és amely a spanyol kultúra emlékeit is magában hordozza, mégsem beszélt a két nagy nyelv közül egyiken sem. Neki helyzeti előnye volt a magyarországiakhoz képest. És ott van az albán nő, aki a magyar nyelvet választotta megélhetése kulcsának, de angolul nem mert megszólalni. De lehet, hogy németül vagy szerbül ment volna (ha koszovói).
A nyelvtudás hiánya nem szégyen, hanem állapot. Nem tehetség kérdése, hanem szorgalomé és akaraté. Ehhez pedig motiváció és szükség kell. És ahogy a dolgok állnak a világban, az angol nyelv ugyan fontos, de önmagában már kevés lesz annak, aki valami többet szeretne elérni. Mármint egy műanyag pohárnál.
A szerző rádiós műsorvezető
