Fölavatták, fölavattuk hát a 90 éves Csurka István első, legelső szobrát Lakiteleken. Legfőbb ideje volt, szép volt, méltó és fölemelő, hely és alkalom, hangulat és eszmeiség. A toportyánok persze üvöltenek, de kit érdekel. A karaván halad.
Nézem Pista bátyánkat, és a mellszobor szívszorító magánya, ha itt is van a közelben Németh László és László Gyula, Sinkovics Imre és Illyés Gyula és a többiek, ezt a nagydarab embert idézi, aki ott ül egymagában, egyes-egyedül a Hidegkúti úton a Szép Ilonka kerthelyiségében egy szép nyári kora estében, nem veszi észre, hogy figyelem, még nem megyek oda hozzá, nem is megyek be, innen a túloldalról, messziről nézem és döbbenten látom, hogy a magány óriás-gömbbé növekedik körülötte – úgy és annyira van egyedül, olyan kozmikus magányban, ahogyan csak a legnagyobb emberi teremtmények vannak, lehetnek ezen a földgolyón.
Ezt a képet tükrözi most vissza Pista bátyánk szobra itt a Kölcsey Ház előtt, és amint nézem, csak nézem, ugyanúgy, mint akkor régen ott a kerthelyiségben az utca túloldaláról, a szobor egyszer csak megszólal, és hallom, hogy kérdezni kezd. Egyik kérdést teszi föl a másik után, szép rendben, nyugodtan, tempósan. És mivel – ne vegyék szerénytelenségnek – mégiscsak e sorok írója írta meg 2010-11-ben a máig egyetlen (2012-ben, már távozása után megjelent) könyvet róla: talán feljogosítva érezhetem magam, hogy rögzítsem a szobor kérdéseit. (Alighanem még egyetlen, a patinás vezetéknevet jócskán tovább öregbítő, sajna, már szintúgy eltávozott magyar, bizonyos Karinthy Márton rendező úr engedhetne meg magának hasonlót – ő volt az, aki több mint húsz évnyi perverz üldöztetés, eszeveszett mocskolás, az aljasnál is aljasabb kiszorítás után és mindezek ellenére elsőnek és egyedül hozta vissza a budapesti színházba a Csurka-darabot: az Eredeti helyszínt 2011 szeptemberének végén mutatták be, ezt a későbbi szobor még ugyanúgy megérhette, mint a legelső Békemenetet, amit úgy kommentált, hogy ezek után a magyarság nagy meccsének állása immáron 1:1. [Ezt, olykor nehezen bár, nagyjából azóta is tartjuk, mintha egy Marco Rossi-szerű edzője lenne az igazán nagy magyar válogatottnak, már azóta….] )
Vajon kik és hogyan ünnepelnek most, kérdezi a szobor. És hol vannak azok, akik már akkor is…? És akik akkor sem? A kisajátítás ugyanúgy kezdődik, mint a taccsra tétel, hogy a futballnál maradjunk? Hogyan és hányféleképpen lehet kifordítani és alkalmazni a „temetni jöttem Caeasart, nem dicsérni” klasszikus igazságát? És elfeledhetjük-e újdondászok cikkeit a réges-régi Népszabadságból vagy 1990. június 4-ét a magyar parlamentben? Igen, teszi hozzá elgondolkodva a szobor, megbocsájtunk, de nem felejtünk. A vezeklés – volt egy ilyen című nagy (szovjet!) film még 1987-ben – lehetséges és kell is és szép is és megindító is, de az ember egyik legszebb, legreménytelibb tulajdonsága, a fejlődőképesség: az az igazi. Ezt kell a legtöbbre értékelni. A Jó érvényesülési képességét a korábbi Rossz fölött – ám ez vajon feledtetheti-e a Saulusból Paulus, a Szent Pál-i példázat kétarcúságát, érdességét, finoman fogalmazva: túlságos változékonyságát? Vagy legalábbis – mondjuk így – enyhe karcosságát? Most József Attilával kérdez a szobor: „egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták; / bár velük voltam volna én boldogan”.
Nézem a szobrot, hallgatom kérdéseit , átvillan Csurka egyik kedves barátjának-mesterének, Déry Tibornak klasszikus példázata az Ítélet nincsből, szintén József Attiláról: midőn megidézi Attilát a Balaton fölé, a tamáshegyi kertbe, ama szobor azt mondja: már mindent elsusogtam életrajzíróim sokaságának, kik idestova már nálamnál is többet tudnak rólam. Pillantás a jövőbe? – kérdezhetné most a szobor.
Azon a lidércnyomásos 1993-as napon ott a Sportcsarnokban, midőn kizárták az MDF-ből, mintegy az utolsó szó jogán mondta: „szép egyedül”.
Hát igen. Erről van szó most is, tulajdonképpen. Pedig hej, de sokan voltunk most ott Lakiteleken. Mindazonáltal: tényleg szép egyedül. Csurka István magyar írónak különösen. Pláne ha – talán – már nincs is olyan egyedül.
A szerző író
