2024. december 14. szombat. 9:23
Egyetlen rövid levelet őrzök Tandori Dezsőtől. Az író figyelmeztet: „András, te olvasol? Teljesen mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy olvassál minden áldott nap. Szeretettel üdvözöl: Dezső.” A mondatokat dolgozószobám falára is kifüggeszthetném, mert síron túli üzenetnek érzem. Tízparancsolatnak. Olvasás közben ma is gyakran eszembe jutnak a hetvenes években küldött, kőbe vésett sorok. Milyen fontosnak érzi Tandori, hogy megerősítse az újságírót abban: ne feledkezzen meg a kötelező penzumokról, melyek egyébként is életének fontos „táplálékai”. Nem bántó a levél hangvétele, szerelmetes levélhez hasonló. Csak köszönet és ölelés jár érte – utólag is. Olyan erővel hatottak rám Tandori szavai, hogy lám, még egy jegyzetben is előhozakodok vele. Mert úgy érzem, az üzenetet nem csak nekem szánta, hanem – általam – sok embernek.
Móra Ferenc jó ötlettel állt elő. Szerinte a jó könyvet el kellene tiltani, hogy olvassuk őket. Móra ismeri az embert; ami tilos, azután fut, amit szabad, az elől menekül. Erről jut eszembe egy hetvenes évekbeli vicces orosz eset. Szása beállít a barátjához, aki a régi írógép előtt ül, és keményen dolgozik. „Mit művelsz?” – kérdezi a vendég. A válasz: „Az Anna Kareninát gépelem.” „Mi a fenének?” „Szamizdatnak szánom, hátha akkor elolvassa a fiam…”
Egyszer interjút készítettem a sokoldalú íróval, Abody Bélával, és szóba kerültek a rossz könyvek. „Feltételezem, hogy kidobod őket” – jegyeztem meg. „Könyvet nem dobunk ki – válaszolta szigorúan –, a pincébe kerülnek.” „Ez a büntetésük?” „Így is lehet fogalmazni” – mondta. Eközben egy macska ugrott fel az asztalra, és csendesen átsétált a süteményeken. Abody rezzenéstelen maradt. „Béla, ha valamilyen ok mián választanod kellene, hogy a macskáktól válj meg vagy a könyveidtől…” Nem fejezhettem be a mondandómat, mert a házigazda az asztalra csapott. „A macskák maradnak!”
Visszatérve az olvasásra. Nem elég olvasni – tanácsolja Márai Sándor is. Újraolvasni – az összes tanácsadók szerint fontosabb… „melynek emléke halványodik vagy, melyet első olvasásra nem értettünk meg tökéletesen”. Megjegyzem, amelyik nem érdemli meg, hogy másodszor is elolvassuk, azt a könyvet kár volt egyszer is elolvasni. És Tandorihoz híven mondja Márai: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült.” Mondhatjuk, hogy az írás és a beszéd tökéletesen jellemez egy embert, de árulkodó az is, hogy milyen könyveket olvas valaki. Babits Mihály állítja: „Az olvasás is gondolkodás, s az írás is beszéd. Aki elmélyedés nélkül olvas, az ahhoz az emberhez hasonlít, aki emésztés nélkül étkezik.” Egy műfordító mondta nekem, hogy nincs figyelmesebb olvasó a fordítónál. Ezt is elfogadhatjuk igazságnak. Ők azonban másként tekintenek a szövegre, mint aki mondjuk, este az ágyban olvas. Szép Ernőtől való az alábbi versrészlet: „Könyv vigasztal bajban,/ha beteg vagy gyógyít,/jót tesz azzal, ki kínlódik.” Emlékszem, operáció után voltam, amikor Feleki László háromkötetes könyvét, a „Napoleon »a csodálatos kaland«” címűt végre, valahára elolvastam. És segített meggyógyulni.
Soraimat Kosztolányi Dezső gondolatával zárom, aki így vallott az olvasásról: „Azok a könyvek, melyek könyvtárad polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó.”
A szerző újságíró
