Tragikus és egyben furcsa események zajlottak nyolcvan esztendeje ilyentájt a trianoni zsugorított ország keleti végein. A magyar és német hadsereg óriási erőfeszítéseket tett, hogy megállítsa az előrenyomuló szovjet Vörös Hadsereget, ugyanakkor „választásokat” is tartottak. Olyan választásokat, amelyekhez választójogot sem kellett megállapítani, s így például szavazólap sem kellett. Az egész akció a szovjet megszálló hadsereg égisze alatt zajlott. Már túl voltunk az alföldi hatalmas ütközeten, a német és magyar csapatoknak nem sikerült megállítani a szovjet (és román) előrenyomulást. A főhadiszállást az oroszok Debrecenben rendezték be, de készültek Budapestre. Sztálin kiadta a parancsot, hogy Malinovszkij marsall menetből foglalja el Budapestet. Négy napot adott a marsallnak, aki kis híján idegösszeomlást kapott, hiszen a fronton érzékelte, hogy a német–magyar hadsereg még jelentős erőt képvisel.
Az alföldi csatában csaknem félmilliós német és magyar haderő védekezett a szemben álló nyolcszázötvenezer szovjet és román katonával. A támadók nyolcszáz tankot vetettek be, de a németek is idevezényeltek egyéb frontokról csaknem ötszáz tankot – köztük a legmodernebbeket is –, s még nekünk is volt nagyjából száz harckocsink. A levegőből ezerkétszáz orosz gép támadott, német és magyar légierő is volt még, de legfeljebb a támadó erők felét tette ki. Tízezer szovjet ágyú és aknavető ontotta a halált. A győzelem a támadóké lett, de odaveszett ötszáz tankjuk, csaknem háromszáz repülőgépük és százezer emberük. Sztálin parancsa teljesíthetetlen volt. De Sztálinnak ellentmondani nem volt tanácsos. Október 29-én megindult tehát a budapesti csata, ami nem négy napig tartott, hanem három hónapig! Ezen belül Budapest ostroma december 24-től február 13-ig.
Miért erőltette Sztálin a támadást? A hatalmas alföldi csata idején Churchill brit miniszterelnök Moszkvában járt és elhitette Joe bácsival (egymás közt így nevezték Sztálint az angolszász vezetők), hogy tervezik a dalmáciai partraszállást, amelynek eredményeképpen a „ljubljanai résen” át betörhetnének Magyarországra. Nyugaton elesett az első nagyobb német város, Achen, mindenki versenyt futott az idővel. Óriási tragédiánk volt, hogy a németekben még meg volt az elszántság a harcra, s így Sztálin terve, hogy már 1944 decemberében befejeződhessen a háború, kudarcba fulladt. Ez minden egyes szovjet katona magatartását is befolyásolta. A kirívó kegyetlenséget a polgári lakossággal szemben főként ez magyarázza.
„Választásokat” azért kellett tartani, mert Magyarország németek megszállta részén volt egy puccsista nyilas kormány, sőt egy működő parlament is, amely a végsőkig való kitartást, a teljes mozgósítást hirdette. Lengyelországban vagy Romániában ilyen nem volt. A „választásokat” 1944. december 13-a és 20-a között tartották a demokratikus normák teljes mellőzésével. Tömeggyűléseket tartottak körülbelül negyvenöt városban (Szeged, Pécs, Miskolc, Debrecen, Kecskemét, Gyula, Nyíregyháza) s ezeken a jelenlévők közfelkiáltással „megválasztották” a szovjet megszállók által engedélyezett pártok jelöltjeit. A hezitálást csökkentendő a gyűléseken részt vettek a szovjet hadsereg fegyveresei is. A „választások” előkészítésében igen aktív volt Gerő Ernő, Nagy Imre és Révai József a kommunista párt részéről. Őket senki nem ismerte, Moszkvából jöttek, Magyarországhoz nem sok minden kötötte őket. Sokat gondolkoztak, hogy mit írjanak be a „foglalkozás” rovatba. Mégse írhatták, hogy hivatásos forradalmár. Így lett Gerő „közíró”, Nagy Imre meg „közgazdász”.
A kisgazdapártot leginkább Kovács Béla, Balogh István és Vásáry István képviselte. A szociáldemokratákat kezdetben a szegedi polgármester, Valentiny Ágoston, de ő nem tudott arról, hogy a szociáldemokrata párt szélsőbalos vezetői 1944 októberében megállapodást kötöttek a kommunistákkal a „munkásegység” és a proletár diktatúra megteremtéséről, vagyis a magyarországi szociáldemokrata mozgalom felszámolásáról. Ez formailag csak 1948 júniusában történt meg, de a gyakorlatban 1945-től működött. Valentiny ebben nem akart részt venni. Ez megbocsáthatatlan volt Rákosiék számára. Öt évet ült börtönben, s csak súlyos betegsége miatt szabadulhatott 1955-ben. A tömeg „megválasztotta” Rákosi Mátyást is, annak ellenére, hogy az országban sem volt.
A furcsa választások eredményeképpen ült össze Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlés, amely a magyar szuverenitás kizárólagos birtokosának nyilvánította magát és célul tűzte ki a független, demokratikus Magyarország megteremtését. Hogy ezt a kommunistákkal hogyan lehetne elérni, feltehetetlen kérdés volt. Nem lehetett kétségbe vonni, hogy a kommunista párt függetlenséget és demokráciát akar – azaz demokratikus pártot –, mert ezzel a megszállókat sértették volna, ami „szibériai utazással” érhetett fel. S mindez az angolszász hatalmak egyetértésével, asszisztálásával történt.
E furcsa álválasztások értelmét mégsem lehet kétségbe vonni, mert ugyanebben az időben működött Sopronban egy magyar parlament, amelynek tagjait még 1939-ben választották meg. Igaz, hogy tagjainak jelentős részét letartóztatták a német megszállás idején, mások lemondtak, bujkáltak, illegalitásba vonultak. Ezt nevezik „nyilas parlamentnek”, bár nyilas alig volt benne, ezért kooptáltak tagokat, természetesen a nyilas párt vezetői közül. Így került be a parlamentbe Vágó Pál és Hubay Kálmán. Őket 1940-ben a magyar államiságot veszélyeztető törvényjavaslatukért megfosztották mandátumuktól. Így került a parlamentbe Pálffy Fidél, a kevés magyar arisztokraták egyike, aki a nyilasokhoz húzott (volt még egy Széchenyi is: Széchenyi Lajos gróf) és Kovarcz Emil, akit szintén megfosztottak korábban a mandátumától, mert részt vett a Dohány utcai zsinagóga elleni bombamerénylet előkészítésében. Ez a parlament Budapest tragikus ostroma idején törvényjavaslatot tárgyalt a „nacionalista és szocialista eszmékért küzdő pártok, egyesületek, mozgalmak érdemeinek megörökítéséről”. Döntött Bajcsy-Zsilinszky Endre mentelmi jogának felfüggesztéséről, s így asszisztált a képviselő december 24-i kivégzéséhez. A főváros eleste után törvényjavaslatot tárgyalt Budapest székesfőváros hősi kitartásáról és a hungarista Magyarország Budapest iránti hálájáról.
A választás tehát látszólag a Szálasi-féle nyilas állam vagy a szovjet „felszabadítók független, demokratikus” állama között kellett, hogy megtörténjen. A nemzet zöme egyikből sem kért. Maradt a remény. Menekülés. Dac. Hátha mégis. Hátha van harmadik út, amelyről olyan kitartóan álmodozott a magyar szellemi elit egy része. Hátha megszabadulunk a németektől és szörnyű kiszolgálóiktól. Hátha elkerülhetjük a hosszú távú szovjet megszállást és az ő taszító kiszolgálóikat, a kommunistákat. Ott 1944 végén összesűrűsödött a történelem. Naponta szembesültek az emberek a nemzet kiszolgáltatottságának sok százados tragédiájával. Amikor egyik nap a török rabolta ki, másik nap a császári zsoldos, s még a kurucokat is el kellett tartani. Amikor a szomszédja orvul hátba szúrta csak azért, mert magyar. A barát elárulta, megtagadta. Az ellenség megtaposta. Rettenetes hosszú volt ez a küzdelem a nyugat és kelet határán. Vesszőfutás és döbbenetes életerő együtt.
Azt vetik most a szemünkre a nagyokos beszélő fejek, hogy a történelemből nem tanulunk. De bizony, éppenhogy most bizonyítjuk az ellenkezőjét. Az országot senki kedvéért, idegen érdekért háborúba nem engedjük sodródni. Ha elementáris a nyomás, akkor se. Akik pedig a nyolcvan év előtti puccsról, meg a furcsa „választásokról” ábrándoznak, jobb, ha tudják, hogy ilyen spekulációkkal megtéveszteni ezt a nemzetet már nem lehet. Tudom, érzem, hogy van itt körülöttünk düh és harag, de nem feledhetjük, hogy ezek elnyomják a józan észt. És azt a luxust nem engedhetjük meg magunknak, hogy az ilyen érzelmi hullámokra felülő kalandorok újra kiszolgáltassák az országot az idegen érdekeknek. Mert ez pusztuláshoz vezet, amit már aligha bír ki a nemzet.
A szerző történész
