Az X generáció korosabbjai közé tartozva egyre nehezebbnek tűnik a menekülés a digitális világból, ahol bevándorló vagyok. Néha ugyan egészen „otthonos” a környezet, észre sem veszem, hogy másutt járok, mint ahol eredetileg szerettem volna lenni, a virtualitás alattomos módon mozgósítja a stresszhormonokat. Ez épp az ellentéte annak, mint amit például az egymással össze is fonódó könyvolvasás, gondolkodás és írás közben saját képzeletem művelhet a testemmel és lelkemmel.
Nem lesz belőlem „digitális állampolgár” – senki nem is kérdezte, hogy szeretnék-e az lenni. Az asztali számítógépemet nem hordom magammal, s a mobiltelefon is zavaró tényező, ha a hivatásommal foglalkoznék, már ha annak tekinthető, hogy irodalmat olvasok, irodalomról beszélek. Túl sok a fölösleges információ, amivel a virtuális tér támadja a neuronokat, túl sok időt lop el, amit akár a szellemi vagy fizikai regenerációra is fordíthatnék, s túl sok a „sértődés”, ha nem vagyok jelen – nem is tudom, hol, mert hát a jelenlét is virtuális. Az emberek leszoktak a türelemről, ami nem épp előnyös változás, mert a türelmetlenségben sok a meggondolatlanság. A várakozás erénye az adventi jelentéskörből is kihalóban van, a mindennapi gyakorlat hatása átalakítja a szakrálishoz való viszonyulást. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy Szakolczay Lajos irodalomtörténész barátommal ma is hagyományos postai képeslapon szoktunk üzenetet váltani, s mindig ünnepnek számít, ha érkezik két-három kézzel írt mondat a Dunakanyarból.
Menekülésként (tiltakozásként) hagyományos könyvet olvasok, régimódi tollal vagy ceruzával jegyzetelek erdőpusztító papírlapokra, füzetekbe. S amikor a rádióban éppen az említett digitális állampolgárságot népszerűsítik, fellapozom a korábbi jegyzeteimet. Egy öt évvel ezelőtti, jó tízoldalnyi, apró betűkkel teleírt részre találok. Az adatok szerint két évvel a megjelenése után olvastam Brian Cox A természet erői című könyvét, mely az asztrofizikáról szól, illetve a világunkat irányító egyetemes törvényekről. (Az olasz Carlo Rovelli előtt – aki elméleti fizikai példáihoz gyakran Dante Commediájából vagy más klasszikus és kortárs költőktől idéz – a brit részecskefizikus professzor tudománynépszerűsítő történetmesélésének is köszönhető, hogy megsejtettem valamit a kvantumelmélet hatalmáról, majd a számomra is értelmezhető összefüggéseit rávetítettem a költői képalkotás működésének leírására. Például a „kvantumpoétika” a metafora erejét is jobban megvilágítja, a kombinatorikus költészet lehetőségeinek mezőjét is kiszélesíti. Időközben rábukkantam a „la poésie quantique” terminusára a francia nyelvű szakirodalomban, olyan fogalmakat értelmezve, mint a beszédenergia, az entrópikus költészet, a „magasba-esés” oximoronja és a Zen filozófia közötti párhuzam, s hogy „az atomok melankóliája” kifejezés magába foglalja nemcsak a lét és idő, hanem az anyag és lélek összefonódásait is.)
Szóval, a jegyzetek között olvasom az idézetet: „A tudomány arról szól, hogy megmagyarázzuk az emberi tapasztalatok apró részleteit is, amelyekkel nap mint nap találkozunk. […] Ha elég mélyre ásunk, a legtöbb kérdés a bizonytalanságig vezet” – az ismert és az ismeretlen határmezsgyéjére. Oda, ahol a tudósok élnek és dolgoznak; ami a kíváncsiság birodalma; és ahol nem szűnik meg csoda lenni valami, ha fölfedeztük, hogy miért olyan, amilyen, s miért úgy működik, ahogyan. A természetben megjelenő mintázatok gyakran valamilyen mélyebb (vagy magasabb) struktúra megnyilvánulásai.
Eszembe jut erről, hogy az irodalmi mű is egy ilyen „mintázat”, s hogy miért érdemes a szövegben a szövegen túli jelentéseket is faggatni. S hogy vannak vonatkoztatási rendszerek, melyekkel a saját nézőpontunkat is meghatározzuk – hogy az eseményeket (vagy a létezést) milyen perspektívából figyeljük meg –, ám ezek a vonatkoztatási rendszerek önmagukban és egymáshoz képest is mozgásban vannak, ezért ha a két mozgás egy kicsit is eltér, megváltozik a jelentés. Mivel nem statikus a lét, miképp az irodalmi szöveg léte is állandó változásban van, annak értelme is folyton alakul, vonatkoztatási rendszertől és perspektívától függően. Ez nemcsak az egyetemes törvényekre vagy a mechanika inerciarendszerére érvényes, nemcsak egy költői alkotás sokféle jelentését magyarázza, de a mindennapi életünk többjelentésű eseményeit is, figyelmeztetve arra, hogy ugyanannak a dolognak nem csak egyetlen érvényes magyarázata létezik. Talán még arra is választ kínál, hogy egy adott vonatkoztatási rendszer milyen összefüggésben áll az autonómiával vagy a szuverenitással.
Brian Cox írja könyvének negatív aranymetszésében, az első harmad végén: nincs szükség engedélyre ahhoz, „hogy megfontoltan és előítéletek nélkül végiggondoljuk mindazt, amit a természet közül velünk”. Mert a természet „megbízhatóbb kalauz az igazsághoz, mint a kiszámíthatatlanul szerencsés emberek véleménye”. Erről annyi minden eszembe jut azokról az új ideológiákról, melyek vagy a történelmet vagy a biológiát vagy mindkettőt s ráadásként a józan észt is tagadják, hogy inkább a költészet felé vezet az utam.
Minden vers egyúttal az ismert és az ismeretlen határa is. Ebben a vonatkoztatási rendszerben a versolvasás azt jelenti, hogy éppen történik a csoda, és én a részese vagyok. Harmadik szimfónia – Weöres Sándor verse, mindhárom tételéből csak egy részlet. Mivel variációs tételekről van szó, megengedik az egybeolvasást. „Az élettelen avar is röpül. / Ne hidd, hogy a rögben alhass. / Madárka sír, madárka örül, / néz a hatalmas.” – „Ki egét elhagyta, lássa: / habos örvény a lakása, / fedelének éj az ácsa, / sötétség a kalapácsa.” Végül: „Jégszirmos hegyeken át, / csatakos völgyeken át / kérlelem, keresem: / ápolná kegyesen / sápadt kis mécsesem fénysugarát.” Búcsúzóként még annyit, hogy az adventi „vonatkoztatási rendszerben” ez a vers bizonyára egészen mást jelent, mint egy nyári estén.
A szerző irodalomtörténész
