A neandervölgyi bordakosár új rekonstrukciója szerint kihalt rokonaink ezen a területen jóval vaskosabbak lehettek, mint mi, és ez a plusz tömeg potenciálisan biztosította a pusztító erőt, amelyre szükségük volt ahhoz, hogy lesből támadjanak és legyőzzék zsákmányukat.
Az ősi hominidákat tanulmányozó kutatók gyakran elemzik a mellkast (vagy felsőtestet), hogy megismerjék a különböző fajok légzési szükségleteit, és így létfontosságú támpontokat kapjanak az életmódjukról. A modern embereknek például jellemzően „hordó alakú” a bordakosaruk, ami ideális lehetett a mellkasi légzéshez, amely a kitartó futáshoz szükséges volt, amikor őseink nagy távolságokon át üldözték zsákmányukat.
A neandervölgyieknek eközben a feltételezések szerint jellemzően szélesebb, „harang alakú” bordáik voltak, ami vastagabb testfelépítést adott nekik. Ez a zömök testalkat az elméletek szerint nagyobb légzőrendszert tett lehetővé, ami alkalmas lehetett különböző rövidebb, de intenzívebb energiakitörésekkel járó vadászstratégiákhoz.
A kutatók szerint a neandervölgyiek tágasabb alsó mellkasa segíthette őket abban is, hogy megőrizzék a testhőjüket – ez létfontosságú alkalmazkodás volt a jégkorszak alatti fagyos eurázsiai élőhelyükhöz.
Mivel azonban a bordák kicsik és törékenyek, a legtöbb ősi csontvázból hiányzik az ép bordakosár, ami megnehezíti a tudósok számára a neandervölgyiek törzsének alakjára való következtetést. A neandervölgyi bordakosár eddigi legrészletesebb rekonstrukciója a Kerbara 2 nevű példányból származik, amely körülbelül 60 ezer évvel ezelőtt élt a mai Izrael területén.
Bár úgy tűnik, hogy a Kerbara 2 rendelkezik a feltételezett harang alakú bordakosárral, egy új tanulmány szerzői egy másik neandervölgyi bordakosár 3D-s modelljének elkészítésével igyekeztek erre a felfedezésre építeni. A Shanidar 3 néven ismert egyed mintegy 45 ezer évvel ezelőtt élt Irakban, mielőtt a világhírű Shanidar-barlangban eltemették.
A Kerbara 2-höz hasonlóan a Shanidar 3-nak is harang alakú bordakosara volt. Amikor ezt a modellt aztán összehasonlították a világ minden tájáról származó 58 felnőtt férfi Homo sapiens bordacsontjával, a tanulmány szerzői azt találták, hogy a két neandervölgyi erősen hasonlít az ősi modern emberekre, akik hűvös környezetben éltek, de különböznek az újabb keletű egyedektől vagy azoktól, akik melegebb éghajlaton éltek.
Ez a megállapítás arra utal, hogy a zömökebb, harang alakú mellkas közös jellemzője volt a hideghez alkalmazkodó ősi emberek körének, ami alátámasztja azt az elképzelést, hogy a vaskosabb testek segíthették a túlélést a fagyos környezetben.
A modell továbbá arra utal, hogy a neandervölgyieknek potenciálisan nagyobb rekeszizmaik voltak, mint a modern embereknek. A tanulmány szerzői szerint ez a nagyobb rekeszizom-működés „nagyobb oxigénellátást tenne lehetővé, ami nagyobb aktivitási sebességhez vezetne, ami próbaképpen alkalmas lenne a lesből vadászó stratégiákhoz, ahol robbanékony erőre van szükség, nem pedig a H. sapiens vadászó-gyűjtögető emberekre javasolt kitartásra”.
Tehát bár lehet, hogy nem ők voltak a legjobbak a vadászatban, a neandervölgyiek valószínűleg hatalmas erővel rendelkeztek, amelyet fegyverként használtak fel az oroszlánok, barlangi medvék és kolosszális őskori elefántok vadászatához.
