Az amerikai sajtó tele van olyan cikkekkel, amelyek egy új izolacionista irányzatot vélnek felfedezni az Egyesült Államok külpolitikájában. E fordulatot elsősorban Donald Trump „Amerikai az első” politikai irányzatának tulajdonítják, és sokan, az intervencionalista politikai hívei ugyancsak félnek, hogy Trump második elnökségével ez a politika még kifejezettebbé válik. Mások viszont azt állítják, hogy Trump soha nem is volt és nem is lesz izolacionista.
Egy nemrég készült tanulmány szerint a viszonylagos gazdasági hanyatlás és a jelentős belpolitikai változások következtében az Egyesült Államok külpolitikája a globális hegemón szereptől a neo-izolacionista irányba mozdult el. Az iraki és afganisztáni kudarc, továbbá a 2008-as pénzügyi válság negatív hatásai miatt Amerika globális hegemón szerepe megkérdőjeleződött. Történt ez annak ellenére, hogy a második világháborút követően az amerikai elnökök többsége az Egyesült Államok nemzetközi színtéren való dominanciájának megőrzésére törekedett, de sokan úgy látják, hogy az Obama-elnökségtől kezdve folytatva Trump 2016-os választási győzelmével, egyre nyilvánvalóbbá válik az Amerika globális vezető szerepről való lemondása.
Az Egyesült Államok be-, illetve kifelé fordulásának igen nagy szakirodalma van, és mivel egy bonyolult sokrétű jelenségről van szó, a használt fogalmak is eltérnek, illetve átfedik egymást. Az általam használt kifejezésen (izolacionisták, intervencionisták), kívül használják az introvertált-extrovertál kifejezést, használják az egyes nézetek képviselőire vonatkoztatott galambok-héják elnevezést, külön önálló kategóriát alkotnak a neokonok és végül a kifejezést még magyarul is használhatjuk kifelé, vagy befelé irányuló politika formájában.
Vannak, akik egyfajta ciklusosságot vélnek felfedezni a ki- és befelé forduló amerikai politikában, kérdéses azonban ennek igazolási lehetősége. Ha ugyanis, mondjuk a kifelé-és befelé irányuló politikát az Egyesült Államok háborúira vonatkozó statisztikákkal akarjuk igazolni, akkor azt látjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok a megalakulása óta szinte egyfolytában háborúzott valahol. Ezek a háborúk a 19. században még amerikai földön az indiánok és a mexikóiak ellen folytak, a 19. század végére azonban az Egyesült Államok annyira megerősödött, hogy a spanyol-amerikai háborúban tengeren túli katonai bázisokra tett szert, az első világháború után pedig átvette az Egyesült Királyság világóceánok feletti ellenőrző szerepét. A második világháborút követően e tendencia tovább erősödött, az eurázsiai kontinens peremvidékén közel nyolcszáz kisebb-nagyobb amerikai katonai bázis létesült és Amerika háborúk indításával, vagy csak az ott regnáló rezsim megdöntésének szándékával 65 országban avatkozott be a második világháború lezárása óta.
Az Egyesült Államokat tényleges izolacionista hangulat a két világháború között jellemezte és valóban abban a húsz évben Amerika nem indított új háborút, nem utolsó sorban azért, mert a nagy gazdasági válság miatti belső problémáival volt elfoglalva. Legújabban Donald Trump feltételezett izolacionizmusáról cikkeznek a lapok, a Foreign Affairs még egy szeptemberben publikált elemzése szerint: „A mainstream amerikai külpolitikai establishment veszélyes neo-izolacionistának tartja Donald Trump volt elnököt, aki teljesen távol áll az amerikai eszméktől és érdekektől. Az internacionalisták itthon és külföldön egyaránt megborzonganak Trump esetleges novemberi újraválasztásától, attól tartva, hogy lebontaná azt a liberális rendet, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei a második világháború óta felépítettek és megvédtek.”
Én az amerikai külpolitikában – Amerika külpolitikai beavatkozások számbavétele alapján – nem izolacionizmus és intervencionalizmus váltakozását látom, hanem azt, hogy Amerikának igazi lehetősége a világ ügyeibe való beleszólásra csak a második világháború után alakult ki. Ekkor vált hegemónná, nem csak katonai erejét, de gazdasági, kulturális vonzerejét, technológiai fölényét tekintve is, ami lehetővé tette, hogy maga alakítsa ki azokat a szabályokat, a világrendet, amely szerint elvárta, hogy más országok viselkedjenek. Amerika vezető szerepe mindenképpen érvényesült, a kérdés csak az volt – és Trump második elnöksége során is az lesz – hogy ezt a vezető szerepet milyen módon kívánják érvényesíteni.
E tekintetben, és már a bennünket legközvetlenebbül érintő Nyugat–Oroszország-viszonyra koncentrálva, magyarázó erejűnek tartom Daniel Yergin, egy amerikai történész véleményét, aki úgy látja, hogy a háború utáni amerikai döntéshozók és tanácsadók két táborra oszlanak. (Daniel Yergin: Shattered Peace: The Origins of the Cold War and the National Security State, 1977) Az egyik táborba azok tartoznak, akik a „rigai axiómát” vallják és a Szovjetunióra mint agresszív birodalomépítőre tekintenek a másikba pedig a „jaltai axiómát” vallók, akik fenntartanák a második világháború alatti amerikai-szovjet szövetséget és a kapcsolatokat a kölcsönös érdekek tiszteletben tartása alapján alakítanák. A rigai axióma elnevezésének eredete az 1930-as évekre nyúlik vissza, amikor amerikai diplomaták Rigában tanulmányozták a szovjet külpolitikát és azt a következtetést vonták le, hogy a Szovjetunió egy agresszív, ideológiával telített, hajthatatlan, terjeszkedő birodalom, míg a jaltai axióma az Európát érdekszférákra osztó, 1945. évi jaltai konferenciára utal.
Ez a két gondolkodási mód világosan látszott az amerikai szenátusban 1997-ben a NATO bővítéséről folyó vitában, ahol, az ismertebb nevek közül Joe Biden (a mai amerikai elnök), Madeleine Albright, Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski a NATO bővítése mellett érvelt. Szerintük Közép-Európában hatalmi vákuum alakult ki, és ha Oroszország megerősödik, akkor újból ki akarja majd terjeszteni befolyását erre a területre, ezt a NATO-nak meg kell előznie.
A másik, kisebbségben lévő irányzatot nem túl ismert szenátorok képviselték, az ismertebb szakértők között kiemelhető Michael Mandelbaum, aki akkor azzal érvelt, hogy a NATO bővítése nem hozna semmilyen előnyt. A mellette felhozott indokok egyike sem állja meg a helyét. Mandelbaumot 25 évvel később, az orosz invázió után is megkérdezték egy kerekasztal-társalgás formájában, ahol megismételte korábbi véleményét és hozzátette, hogy a NATO bővítésével a Nyugat megszegte az Oroszországnak tett ígéretét, és igaz, hogy az nem volt írásba fektetve, de a bővítéssel az Egyesült Államokat egyfajta tisztességtelen üzletember helyzetébe hozta magát, akinek a szavában nem lehet megbízni. A kutatóintézetek közül a konzervatív CATO Institutot lehet kiemelni, amely akkor a bővítés ellen érvelt és most szeptemberben is azt írja, hogy épp ideje bezárni Ukrajna előtt a NATO ajtaját.
Az elmondottak összefoglalva, megítélésem szerint az amerikai külpolitikára nem az intervencionalista-izolacionista váltás a jellemző, hanem egyszer egy hosszú távú trend, amelynek során az Egyesült Államok a 19. században az amerikai kontinensen erősítette meg pozícióit, majd két-három fokozatban (spanyol-amerikai háború, I. és II. világháború) a világ mértéket szabó hatalmává vált. Másodszor pedig az a mód, ahogy Amerika a külvilág felé fordul, hogy mennyiben ellenségként és mennyiben tárgyaló partnerként kezeli a rivális országokat. Trump elnöksége, eddigi tevékenysége és nyilatkozatai alapján inkább az utóbbi alternatívát erősíti.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
