Till Tamás meggyilkolásának bűnügyi esete alaposan felkavarta a magyar közvéleményt. A történet szerint egy fiatalkorú 2000-ben gyilkosságot követett el, de csak most, 2024-ben derült fény a kilétére. A közelmúlt eseményei sajnálatos módon rávilágítottak arra, hogy a fiatalkorúak által elkövetett súlyos bűncselekmények egyre gyakrabban borzolják fel a közvélemény kedélyeit. Az emberek emlékezetében élénken él még Kocsis Franciska tragikus esete, melynek brutalitása még egy felnőtt számára is felfoghatatlan, nemhogy egy fiatalkorú elkövetőtől. Az ilyen hátborzongató történetek az ártatlan közösséget egyre mélyebb félelemmel töltik el.
A „Mortimer és Józsika” ügye, Simek Kitti hátborzongató története, vagy a „taxisgyilkos lányok” kegyetlen cselekményei mind-mind olyan események, amelyek józan ésszel szinte elképzelhetetlenek, mégis a valóság kíméletlen tükrei.
Talán a bírósági ügyek rendkívüli súlyosságát és összetettségét leginkább Simek Kitty esete mutatta meg, amely mind jogilag, mind erkölcsileg heves vitákat kavart. Bár az ügy feltárása nem okozott nehézséget – Kitty beismerte tettét –, az ítélet mértékének meghatározása még a tapasztalt bírák számára is kihívást jelentett. Kitty mindössze néhány hónappal múlt el 14 éves, amikor nevelőapját meggyilkolta, így a büntethetőségi korhatárt már átlépte. Az évekig tartó bántalmazások és családja védelme sokak szemében valamelyest igazolhatta tettét, és a közvélemény jelentős része támogatta őt, sőt még jogászi körökből is érkeztek olyan vélemények, amelyek szerint nem büntetni, hanem elismerni kellene. A jogi megítélés azonban más megvilágításba helyezte az esetet. Az előre kiterveltség, a veszélyes eszköz használata és az áldozat védekezésre képtelen állapota – hiszen a nevelőapja aludt a támadáskor – kizárta a jogos védelem és az erős felindulás lehetőségét. Az elsőfokú bíróság enyhe ítéletet hozott: 1 év 2 hónap felfüggesztett szabadságvesztést. Másodfokon azonban a Pécsi Ítélőtábla 2 év 2 hónap letöltendő börtönbüntetést szabott ki, azzal az indokkal, hogy Kitty tettét sem megbánás, sem lelkiismeret-furdalás nem követte.
Az ítélet meghozatala után Kitty élete tovább bonyolódott. Gyermeket várt, ami miatt haladékot kapott a büntetés megkezdésére. Ügyvédje kegyelmi kérelmet nyújtott be, melyet Mádl Ferenc, az akkori köztársasági elnök, jóváhagyott, figyelembe véve Kitty gyermekének érdekeit és édesanyja betegségi állapotát. Az ítélet után Kitty társadalmi kiközösítés áldozata lett. Szakítása után gyermeke gondozását hátrahagyva előbb nevelőjéhez, majd Ausztriába költözött, ahol állítólag prostituáltként biztosította megélhetését. A későbbi hírek szerint Hollandiában rendezett életet él. Az eset ráirányította a figyelmet a családon belüli erőszak súlyos problémáira. Jelentős előrelépések történtek az áldozatok védelmében: megjelentek a 0–24 órás áldozatsegítő szolgáltatások, a jogalkotásban megjelent a távoltartás intézménye, és a hatósági eljárások során hangsúlyosabbá vált a sértetti érdekek figyelembevétele. Bár ezek az intézkedések nem szüntették meg a problémát, fontos mérföldköveknek számítanak a családon belüli erőszak elleni küzdelemben.
Mindezek tükrében jogosan vetődik fel a kérdés: Mi történt a világunkkal? Hogyan jutottunk el odáig, hogy az erőszak ilyen súlyos mértékben elterjedjen a fiatalok körében?
Az ilyen jellegű bűnesetek nemcsak megdöbbenést váltanak ki, hanem mély társadalmi önvizsgálatra is késztetnek minket, hogy megértsük, milyen módon lehetne visszaszorítani ezt az aggasztó jelenséget.
A gyilkosság, mint bűncselekmény, a legsúlyosabb tettek közé tartozik, amelyre vonatkozóan a magyar joggyakorlat az elévülés szempontjából rendkívül szigorú szabályokat alkalmaz.
Till Tamás esetében a gyilkosság elkövetésekor érvényes jogszabályok szerint a büntetési tétel maximuma 15 év volt, hiszen az elkövető kiskorú volt. Ennek megfelelően az elévülési idő is 15 évben kerül meghatározásra. Az elévülés kezdő időpontja az eljárás alapját képező cselekmény befejezésének napja.
Vajon büntethető-e még az elkövető? A kérdés megválaszolásához két jogi értelmezés ütköztetése szükséges: elévült-e már a bűncselekmény, vagy mégis el nem évülő cselekményről van szó?
A 2000-ben hatályos magyar büntető törvénykönyv (Btk.) szerint az emberölés alapesete 5-től 15 évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető. Az elévülés időtartama megegyezett a kiszabható büntetés felső határával, vagyis jelen esetben 15 év volt.
Mivel a bűncselekmény 2000-ben történt, az elévülés 2015-ben lejárt, feltéve, hogy semmi nem szakította meg azt (például eljárás megindítása). A korabeli jogszabályok alapján az emberölés nem minősült el nem évülő bűncselekménynek. Az elévülés után pedig az eljárás nem folytatható, még akkor sem, ha a tényállás csak később derül ki.
A vitában megjelenik egy másik értelmezés is, amely a Btk. bizonyos szakaszainak nyelvtani és rendszertani értelmezésére alapoz. Az érv szerint a „büntethetőség elévülésének határidejéről” szóló szabály csak akkor alkalmazható, ha egyáltalán fennáll az elévülés lehetősége. Ha egy bűncselekmény eleve el nem évülőnek minősül, akkor az elévülési szabályok alkalmazása kizárt. A 2012-es új Btk. hatályba lépése óta az előre kitervelten, nyereségvágyból vagy különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés el nem évülő bűncselekménynek minősül. Ebből a szemléletből a jelen esetben is vizsgálható lenne, hogy a 2000-ben elkövetett bűncselekmény milyen minősítéssel bírt, és nem alkalmazható-e a súlyosabb bűncselekményekre vonatkozó el nem évülési szabály?
A kérdés, hogy a bűncselekmény elévült-e, nem csupán jogi-technikai probléma, hanem erkölcsi és társadalmi kérdés is.
Egy konzervatív szemlélet szerint a legsúlyosabb bűncselekmények – mint az emberélet kioltása – soha nem veszíthetik el büntethetőségüket. Az igazságérzet azt kívánja, hogy az elkövető, még ha évtizedekkel később is, felelősségre vonásra kerüljön.
Bár a 2000-es jogi szabályok alapján a bűncselekmény valószínűleg elévült, a jogalkotó azóta tett lépései azt mutatják, hogy a társadalom elvárásai a súlyos bűncselekmények büntethetőségének időbeli korlátlansága felé mozdultak el. Az Országgyűlés gyorsított eljárásban módosította a büntető törvénykönyvet, melynek értelmében kivehetik az elévülési időt a fiatalkorúakra kiszabható szabadságvesztésnél, illetve figyelmen kívül hagyhatják az életkort, amennyiben életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetéséről van szó.
A jelen eset rámutat arra, hogy a jogszabályok merev alkalmazása néha eltérhet a társadalmi igazságérzettől. Egy fiatalkorú elkövető különösen fontos szempont a korabeli szabályozás gyermekvédelmi jellegéből adódóan, amely az újrakezdés lehetőségét hangsúlyozza. Csakhogy az emberélet elleni bűnök erkölcsi súlya olyan erős, hogy nehéz elfogadni azt, hogy ezek adott esetekben következmények nélkül maradhatnak.
Ez a vita rávilágít a jog és az erkölcs határaira: az elévülés intézménye eredetileg a jogbiztonságot szolgálja, mégis sokakban azt a benyomást keltheti, hogy a súlyos nyomás által hozott gyors változtatások a társadalom önvédelmi mechanizmusait gyengítik. A jogalkotók felelőssége, hogy ezt az egyensúlyt helyreállítsák, és világos szabályokat alkossanak, amelyek összhangban vannak a társadalmi elvárásokkal.
A jelenlegi ügy nemcsak jogi elemzést, hanem társadalmi párbeszédet is igényel. Felveti a kérdést: mi a fontosabb: az, hogy a jogi szabályokat szigorúan tartsuk be, vagy az, hogy az igazságérzetet helyezzük előtérbe? Konzervatív szemmel nézve a válasz egyértelmű: az igazság, még ha késve is, győzedelmeskedjen. Ez azonban a jogszabályok finomhangolását és a múltbeli törvények felülvizsgálatát is szükségessé teheti.
Az ügy lezárása minden bizonnyal precedenst teremthet, a jövőbeli jogértelmezéseket is érinti majd. A konzervatív értékrendek képviselőinek érve azonban változatlan: az igazság, különösen az emberélet elleni bűncselekmények esetében, nem lehet időhöz kötött. Ez a szemlélet pedig megerősítheti a társadalmi normákba vetett hitet, és lehetőséget teremthet a közbizalom helyreállításához.
