Régi tapasztalatom, hogy amikor már teljesen tanácstalan vagyok, gyakorta a legváratlanabb helyről kapok segítséget. Nem szükséges feltétlenül valamiféle gyakorlatias problémára gondolni, néha egyszerűen csak egy érthetetlen, felfoghatatlan reakció világosodik meg és kap teljesen észszerű magyarázatot.
Már a napját sem tudom, mióta vakarom a fejem az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij ukázain, amiket úgy osztogat, mintha az egész világ körülötte, de legalábbis országa körül forogna, és úgy tűnik, a nagy hatalmú politikusok meghunyászkodva fogadják kioktatásait. Hogy mennyire szereptévesztésben van, azzal már a nyáron is szembesülhetett volna, amikor a hatalmas reményekkel előkészített svájci békecsúcsnak nevezett parasztvakításra a világ nagyobbik fele nem ment el, miután a konfliktusban érintett másik részt vevőt nem hívták meg, s csupán egyetlen célt szolgált: Ukrajna további bátorítását.
A keki színű tréningruhást azonban mindez nem rázta meg, sőt látszólag az sem hozta zavarba, hogy eddigi legkomolyabb támogatója, az Egyesült Államok pálfordulás előtt áll, mert a leendő amerikai elnök Donald Trump véget akar vetni a feneketlen hordó feltöltésének. Lehet, Trumpnak csupán abból lett elege, hogy az amerikaiak által küldött fegyverek egy jelentős része különböző terrorszervezeteknél bukkan fel, amelyeket aztán amerikai katonák ellen vetnek be, mintegy a fegyvergyártók arcába kacagva. Lényegtelen is, mi vezeti a januárban beiktatandó elnököt, sokkal fontosabb, hogy számos alkalommal világossá tette, esze ágában sincs folytatni ezt a kilátástalan küzdelmet, amelybe egyre mélyebben ásta bele magát dicstelen elődje.
Az Álmos könyv sem sok jóval kecsegteti azt, aki a világ egyik meghatározó vezetőjét semmibe veszi, ez pedig még az egzecíroztatáshoz szokott Zelenszkijnek is szöget üthetett volna a fejében, mielőtt kocsmai megnyilvánulással kiosztotta a magyar kormányt, amely éppen a Trumppal történt egyeztetést követően igyekezett karácsonyi tűzszünetet és fogolycserét elérni a fronton. Lássuk be, a jelenlegi helyzetben, amikor az ukránok nem győznek további fegyverekért könyörögni, amikor naponta hallhatunk oroszok által elfoglalt falvakról, amikor rendszeresen olvashatunk elkeseredett ukrán katonáktól származó nyilatkozatokat, akkor talán éppen Zelenszkijnek, illetve még megmaradt országának jöhetne jól egy kis szusszanás. Két-három nap, amíg nem dörögnek a fegyverek, amíg nem halnak meg újabb emberek, amíg a fronton és a hátországban sem a rettegés uralkodik, hanem levegőhöz lehet jutni, reménykedni lehet, hogy elérhető egy élhető jövő. Ez még messze nem a béke lenne, csupán annak a felvillanása, hogy nem kell folyamatosan aggódni a szerettekért, rettegni a süvítő bombáktól, rakétáktól, a semmiből lecsapó drónoktól, a golyózáportól. Persze, nem zárható ki, hogy az ukrán elnök éppen ettől tart; aggodalmát fokozhatja, ha a lassan három esztendeje háborúhoz szokott népe előtt felcsillan egy másik élet lehetősége, és az egyébként már rég tovatűnt lelkesedés megmaradt csíráit felülírja a néhány napnyi csend.
Felesleges találgatni, Zelenszkij gondolkodása teljesen más logika alapján működik, mint amit mi természetesnek vélünk. Az sem meglepő, hogy a modortalansága, a cinikussága határtalan, hiszen az elmúlt időben ezt szokta meg, ezt fogadták el tőle; ezért Magyarország kioktatásán, sőt egyenesen vezetőinek az utasítgatásán sem ámulunk már, bár az még elgondolkodtat, hogy komolyan gondolja-e saját szavait, valóban elhiszi, hogy egy független országnak előírhatja, mely állammal léphet kapcsolatba és melyikkel nem; tényleg erkölcstelenség lenne a karácsonyi tűzszünetet? Töprengéseim közben váratlan helyről érkezett a megvilágosodás.
Délután lányom áthozta az unokámat, hogy férjével nyugodtan vásárolgassanak a közelgő ünnepre készülve. Lefektették, elaltatták Palkót, és én másfél órán át nyugodtan morfondírozhattam. A fény az ébredéssel érkezett, mert a kétéves lurkó álmából riadva hevesen kereste apát, akit még csipás szemeken keresztül sem helyettesíthettem, így egyre nekikeseredtebben követelte a jó szülét. Hisztérikussá váló elutasítását semmivel nem csillapíthattam; hiába hangoltam be Bogyót és Babócát, vetettem be a kinderínyencséget, minden csak apától érkezhetett volna, minden csak olaj volt a tűzre. Végül ráhagytam, keseregjen magában, amíg megbékél ezzel a helyzettel. Hiába, a kétéves nyeretlenek még nem érthetik, hogy a világ nem fog a fejére állni kényük-kedvük szerint; nekik meg kell bocsájtani az ébredés drámáját.
A szerző vezető szerkesztő
