A pusztából csak itt-ott látszik valami, amint haladunk a téli tájban Kecskemétről Izsák felé, de annyi azért feltűnhet: Petőfi egykori híres Duna-Tisza közi tájékából, ha nagy huszonegyedik civilizációs mázzal is, mégiscsak maradt valami, vagy legalább valamicske észlelhető darab. Aztán nemsokára, amint múlik az idő, kiderül, mi több, meggyőződéssé válhat: jóval – sokkal – több, mint az első pillantások után a szemlélő vélhetné. Kemény Zsigmond egykoron azt írta, itt, errefelé dobog Magyarország szíve, erre található a magyar fajta fészke, Teleki Domokos úgy fogalmazott, aki az igazi törzsökös magyar népet, annak géniuszát és nemzeti karakterét keresi, bizony errefelé kell keresse. Előző este még, az Urániában a DAC-filmet nézvén, a dunaszerdahelyi, annyiszor űzött-fenyegetett magyarság állapotát és több mint megnyugtató szívósságát látva, akár azt is gondolhattuk volna: ott, a Csallóköz tündér-tájain is lehetne keresni és fellelni Kemény vagy Teleki igazságát – most, egy több mint figyelemreméltó adventi találkozáskor aztán megint arra kell gondoljunk: itt, Kecskeméttől húszegynéhány kilométerre fajtánk enyhén szólva nem akármilyen szépségében mutatkozik meg. Azon a településen, ahol egykoron az a magyar lakott, aki majdnem száz évvel az emigráns Kossuth Lajos után majdnem ugyanúgy elmondhatta volna, kezét felemelve: ebben a kézben tartottam egy darabig a hazát sanyargató elnyomók grabancát. (Kossuth a Habsburgokra gondolt, ő meg – az ország egy hónapon át legfőbb hatalmának számító Nagybudapesti Központi Munkástanács elnökeként – a szovjet hódoltság Kádár-féle bábkormányára.) És Rácz Sándor szelleme, tanúsíthatom, itt kísért a pusztán. Nem csak azért, mert fia is itt van most köztünk – hanem mert Izsákon áll a legújabbkori Magyarország alighanem legelsőnek, még 2011-ben felállított emlékműve, amely az e tájon született, nem akármekorra – héroszi – történelemformáló erővel bíró Rongyos Gárda dicsősége előtt tiszteleg.
Furcsán gyönyörűséges ez az advent itt a puszta tőszomszédságában. Olyan, mint egy Sinka-vers vagy mint egy Zoltánfy-festmény a magyar szabadság utáni vágyakozásról, egyetlen alföldi tanya és egy fényűző házrészlet több mint fura vizuális szimbiózisába zártan. Szavalat, koszorúzás, Himnusz, Szózat, meg-megvillanó fények a téli estében, tárogatószó és otthoni kalács illata. Időtlen, régi harcosok lépnek elő határozottan a templomkert esti homályából, szedett-vedett ruhákban magukat férfiasan kihúzó fegyveresek, akik hosszú-hosszú heteken át a nyugati végeken úgy verték a betolakodó-területrabló osztrákokat, mint a répát, elképesztő találékonysággal és hihetetlen tűzzel, vasakarattal-elszántsággal és kalandregényeket többszörösen lefőző tettek sorozatával. Ha ők nincsenek, ma egy Ödenburg nevű osztrák város állna Sopron helyén és a legnagyobb magyar végső nyughelyéhez egy valaha Nagycenk nevet viselő kicsinyke ausztriai faluba kellene elzarándokolnunk. Ha ők nincsenek, nincs 1921 decemberi népszavazás, amire most évfordulósan emlékezünk, nincs civitas fidelissima és tulajdonképpen, ahogyan az egyik legjobb soproni történész mondta egykoron, nincs, nem lenne semmi. Hogy hálából jó fél évszázadon át mit kaptak: képzelhetni. (Ez errefelé, a Kárpátok alatt hagyomány.)
Most az adventi készülődésben csak álldogálunk itt az emlékmű előtt, a koszorúkon a nemzetiszínű szalagok lobognak a szélben, réges-régi nevek és helyszínek forognak, Baracsi László, a kecskeméti henteslegény, aki elsőnek adta oda fiatal életét Nyugat-Magyarországért, Ágfalva és Borotyánkő, Pándorfalu és Császárkőbánya, Köpcsény és Királyhida, győztes ütközetek sora, az agyongyalázott Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály, az agyonhallgatott Maderspach Viktor és Endresz György, és mind-mind ezek a férfiak, akik csak azt vallották, hogy Magyarország a magyaroké és amennyi a fegyvered, annyi az országod és a kenyered. Igen, mint a nagy dolgok általában, ilyen egyszerű ez. Hideg szél fúj a puszta fölött, csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak, 2010 óta, egyre inkább látszik, mégiscsak más pennával kezdenek írogatni itt a Kárpát-medencében, Dunaszerdahelyen az ellentábor „üsd a magyart!” buzdítására DAC a válasz, így, csupa nagybetűvel, Marco Rossi és második számú, új himnuszunk, a Nélküled. Valaki azt mondja itt az izsáki adventen, az a dal is megment még bennünket. Ha itt, egy gárda-adventkor mondja, alighanem úgy lehet.
A szerző író
