2024. december 19. csütörtök. 9:26
Már több mint hetvenkét óra telt el azóta, hogy a magyar válogatott 25–24-re legyőzte az aktuális világbajnok és olimpiai ezüstérmes francia csapatot a magyar–osztrák–svájci közös rendezésű női kézilabda Európa-bajnokság bécsi bronzmérkőzésén, ám Magyarországon a közösségi médiában még mindig minden második bejegyzés erről a fantasztikus sikerről és annak kulisszatitkairól szól. Szinte a teljes adventi időszakot átfogó csodálatos utazás volt ez az Európa-bajnokság női kézilabdázóink és a sportrajongók milliói számára, s advent harmadik vasárnapján a rózsaszínű gyertya meggyújtása, az öröm jelképe mellett a császárvárosban, Bécsben megtörtént a katarzis is.
Könnyekkel kísért katarzis. Sírt játékos, nevelőedző, szövetségi kapitány, magyar drukkerek ezrei lelátón és odahaza talán milliók a képernyő előtt. Nem titkolom, én is az utóbbiak közé tartoztam. Mert hát mihez szoktunk hozzá mi, „nagy sportnemzetként” számon tartott magyarok az elmúlt két évtizedben az úgynevezett látványsportágakban? Hogy nem bírjuk el a nagy tétet. Hogy összeroskadunk a teher alatt. Hogy megbicsaklunk a lehetőségtől. Hogy hagyjuk kiénekelni a sajtot a szánkból. Vesztettünk már el olimpiai döntőt (2000, Sydney), világbajnokit (2003, Zágráb) hatgólos előnyről, Bajnok Ligája Final Fourt (Veszprém KC) kilencgólos (!) vezetésről.
A múltat felidézve, az előzmények és a körülmények is ellenünk voltak. Mint egyébként most is. A csapat irányítója, Vámos Petra két napig lázasan feküdt, a kapus Szemerey Zsófi izomrostsérüléssel szinte járni sem tudott két nappal a bronzmeccs előtt. De ezek most nem számítottak. Ezek a lányok azonban úgy vágtak neki ennek az Európa-bajnokságnak, hogy ők nemhogy az elődöntőbe akarnak bejutni, hanem érem nélkül haza sem mennek. A húszéves Simon Petra a kispadon nyugtatta a magyar kapitányt: „Ne idegeskedjen, meg fogjuk nyerni meccset!”
„Tizenkét év után szerzett ismét Európa-bajnoki érmet a magyar női kézilabda-válogatott, tele fiatal, lelkes, szorgalmas, tehetséges, odaadó, bátor, kreatív, jó szellemiségű játékossal. Öröm ezt látni annak is, aki nem sportrajongó. Mert ezek a tartalékok, ahogy maga a meccs is, többről szól, mint sport. És a bronzérem is többről szól, mint a bronzéremről” – írta egy kommentelő a közösségi médiában, fején találva a szöget, hogy önmagában a jó koncepció, az akadémiai és képzési rendszer, a tao-támogatás, a stadion- és sportcsarnoképítés nem elegendő feltétele a nemzetközi sportsikereknek. Az emberi erőforrás, a szakmai alázat, a jó kiválasztás legalább ennyire fontos, hogy legyenek ilyen adventek a magyar sportban.
Igen, ez a mostani egy olyan siker, amire egy közösség, egy társadalom jogosan lehet büszke, amiben meg lehet fürdőzni, sőt jogosan tanulhatunk belőle. A sportsiker ugyanis minden releváns kutatás szerint a nemzettudat egyik legfontosabb forrása. A nemzeti identitás és a nemzeti összetartozás erősítésének egyik legfontosabb indikátora. A sportversenyek szervezésében Magyarország már eljutott a világszínvonalra. Innen kéne továbblépni, hogy a milliókat érintő látványsportokban is előrelépjünk. „A magyar néplélekben, mentalitásban mindig is jelen volt a virtus, azaz az erény és a vitézség megmutatásának vágya és kényszere” – írta a hazai sportstratégia egyik kidolgozója, Sárközy Tamás.
A női kézilabda talán most példát mutatott ehhez.
A szerző újságíró
