A kilencvenegy éves korában elhunyt nemzetközi jelentőségű életművet hátra hagyó professzor, akadémikus életművéről a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya emlékülést tartott. Ez az írás felszólalásom anyagára támaszkodik.
Szocializációkutatóként kezdtem el foglalkozni demográfiai kérdésekkel, a professzorral így kerülhettem személyes kapcsolatba. Előadásaiban lenyűgözött rendkívül gazdag szókincse, a szofisztikált, részletgazdag és differenciált nyelvi megközelítés, az udvarias, de határozott állásfoglalás, ahogyan az egyes, általa is fontosnak tartott témaköröket kezelte.
A Népességpolitika a közjó szolgálatában című könyvében (2016, KSH) is megjelenő, a szakmában egyedülállóan kifejező, elegáns stílusa, széles látókörűsége, a rendkívül gazdag nemzetközi és interdiszciplináris kutatásokat átfogó, mégis világos vonalvezetése magával ragadja az olvasót. Ezért is gondoljuk néhányan, hogy képes volt olyan megoldások feltárására és hiteles bemutatására, amelyek egy-egy szűk látókörű szakma nézőpontjából nem láthatók. Így ír: a demográfiai „szakirodalomban megjelenő tudományos írások jelentős hányada, más magatartás-tudományok művelői számára sem követhetők. A demográfusok és a más tudományterületeken működő kollégák, többek között közgazdászok, szociológusok, antropológusok és pszichológusok közötti együttműködés – amely igen gyümölcsöző lehetne a demográfiai jelenségek elemzése és megértése terén – jórészt kihasználatlan marad.” (Demény, 2016, 341.) Hasonló álláspontot fogalmazott meg a világhírű finn oktatási „csoda” egyik zászlóvivője, Pasi Shalberg (2013) is, mely szerint„az új megoldások kidolgozásának gyakran akadálya az egyes szakterületek bezárkózása saját diszciplináris silójukba”, vagyis egy gondolatkörön belül maradva nem látnak túl a szakmájuk horizontján.
Mivel magam is egy határterület képviselőjeként kezdtem demográfiai kérdésekkel foglalkozni, személyesen is megtapasztaltam azt a szűk látókörűséget, amelyen az egyes szakmák képviselői közül igen kevesen tudnak felülemelkedni – alkossanak akár a neveléstudomány, a pszichológia, akár a demográfia szakterületén. Azért kezdtünk el magunk is 2015-ben egy olyan szakértői csoportot megszervezni, amely számos tudományterület nézőpontjának integrálásával alkalmassá tudott válni az életszerű, egyszersmind adatokra, kutatásokra támaszkodó javaslatok megfogalmazására.
Demény Pál – ezzel a komplex, számos tudományterületet átfogó nézőpontjával – írásaiban, korát messze megelőzően, felhívta a figyelmet a demográfiai krízis várható bekövetkezésére és annak minden társadalmi szektort átalakító, elsöprő hatásaira.
Nagy megtiszteltetés volt számunkra, hogy a Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó műhely által, 2018-ban, az ELTE-n rendezett konferenciánkon előadást tartott. Máig érvényes gondolatai megtekinthetők a honlapunkon (plusz1baba.hu).
Ebben a rövid áttekintésben építve a professzor említett tanulmánygyűjteményére és a konferenciánkon elhangzott előadására, életművéből három témát érintünk, az egyre erőteljesebben megnyilvánuló demográfiai krízis megoldási lehetőségeire fókuszálva.
· A helyzet értékelése;
· A kormányzat beavatkozásainak értékelése;
· Javaslatai.
Elsőként felidézném, hogyan vélekedett Demény Pál a ma már mindenki számára nyilvánvaló demográfiai kihívásról:
Társadalmunk – alig észrevehető tempóban – történelmi léptékű változási folyamaton megy át. A jelenlegi termékenységi szint megtartásával „az ország egyre meredekebb demográfiai lejtőre kerül, amely katasztrofális következményekkel járhat: gyorsuló népességfogyással és a korstruktúra radikális elöregedésével. A társadalmi ellátórendszerek, mint a nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátás fenntarthatatlanná válnának. A társadalmi-gazdasági egyensúly megőrzése csak tömeges bevándorlás segítségével volna elérhető.” (Demény, 2016, 310.)
Ez a folyamat egy új minőségű demográfiai helyzetet teremt, ami egyértelmű fenyegetés az ország számára. „A demográfiai összeomlás reális eséllyé válik, ami a termékenységi politika gyökeres újragondolását teszi szükségessé. Úgy tűnik, van igazság abban, hogy a demográfusok világszerte jelentős támogatást tudtak nyújtani a magas termékenység csökkentéséhez, arra vonatkozóan azonban nincsenek hatásos javaslataik,hogy milyen szakpolitikákkal lehetnemegfordítani a termékenység csökkenésének tendenciáját.”(Demény, 2016, 339.).
A kormányzat beavatkozásairól
A 2017-es év mérföldkő volt a magyar népességpolitika történetében. A legmagasabb kormányszint megjelölt az országnak egy célt és egy dátumot. A cél: 2.1-es termékenységi arányszám, a dátum: 2030.
A célkitűzés indítéka világos, a magyar családpolitika az Európai Unióban precedens nélküli, bár családtámogatási rendszerek mindenütt megtalálhatók az EU-ban. Nem kétséges tehát, hogy a magyar népességpolitikát az unió többi országában nagy figyelemmel fogják követni, és ha sikeres lesz, utánzókra fog találni. A magyar innovációk egyfajta új exportcikket képviselhetnének.
Milyen népességpolitikai innovációk követték a 2030-as célpont kitűzését? – tehetjük fel a kérdést. Ha a kormány által elfogadott új intézkedésekre tekintünk, a válasz mindeddig szerénynek mondható. Az intézkedések közé sorolható például az 2018-ra meghirdetett „Családok Éve”, a potenciálisan igen fontos új intézmény, a Kopp Mária Intézet megszületése. Azonban a családok erősebb támogatásának gyakori hangsúlyozása mellett a kormány csak általánosságokra szorítkozott. Nem csak egy ambiciózus új törvénycsomag ígérete hiányzott, hanem a specifikus programjavaslatok sem lettek artikulálva.
Ami (azóta is) hiányzik:
– egy önálló családügyi minisztérium;
– a nagycsaládosok kiemelt támogatása;
– specifikus büdzsénövekedés bejelentése a családpolitika területén.
Az a feltételezés, hogy a már fennálló családtámogatási rendszer alkalmas a termékenységi ráta növeléséhez, nem túl életszerű. Alig tartalmaz ugyanis olyan elemeket, amelyek arra irányulnának, hogy egy középosztálybeli, képzett család négy-öt gyermeket fölnevelhessen. Amelyik család ezt vállalja, kockáztatja az elszegényedést és a kirekesztődést.
„A folyamatos munkapiaci részvétel ugyanis minden bizonnyal összeegyeztethető egy gyermekkel, sőt még kettővel is. Azonban egyre több a gyermektelen és az egy gyermeket nevelő család. Ebből az következik, hogy a kívánt átlagos termékenység eléréséhez növelni kellene a nagycsaládosok részarányát.” (Demény, 2016, 293.) „Jelenleg nincs arra mutató jel, hogy a szakpolitikák közelítenének ehhez a célhoz. Az ismert folyamat pedig egy »kollektív nemzeti öngyilkossághoz vezet.«” (Demény, 2016, 357.).
„A kormánynak »nem szokványos« módon kell majd gondolkodni és keresni a hatékonyabb intézkedéseket, és alkalmazni is ezeket. Igen nagy feladatról van szó, amelyet a demográfusok és más társadalomtudósok nagyrészt figyelmen kívül hagynak.” (Demény, 2016, 296.)
Ezek az írások és a konferencián elhangzott vélemény ugyan hat-nyolc évvel ezelőtti időpontban fogalmazódtak meg, de napjainkban megjelenő adatok egyre erőteljesebb nyomatékot helyeznek rájuk, mert az elmaradt beavatkozások tovább súlyosbítva a helyzetet, csökkentik a megoldás felé vezető utak kialakításának esélyét.
Milyen javaslatokat fogalmazott meg?
Ha eredményes megoldásokat szeretnénk, a problémák gyökereinek a gyógyítására van szükség. „A siker majdnem biztosan radikális szakítást kíván a jelenlegi születésösztönző próbálkozásokkal és új, hatékonyabb módszerek alkalmazását is igényli.” (Bajomi Bálint: Európa demográfiai lejtőn. Interjú Demény Pállal,2014. 12. 10.)
Három konkrét javaslat fűződik Demény Pál nevéhez. Ezek közül kettőt már egy 1987-es budapesti konferencián említett, a harmadik 2011-ben fogalmazódott meg.
1. A választójog kiterjesztése minden állampolgárra, beleértve a kiskorúakat. Az utóbbiak jogát édesanyjuk vagy indokolt esetben nevelőjük gyakorolná.
A javaslat célja és üzenete az új generációk érdekeit képviselők befolyásának növelése a döntési folyamatokra, amely ellensúlyozhatná az idősödő társadalom hatalomgyakorlási reflexeit.
2. Nyugdíjreform, amely újra összekötné az öregkori anyagi biztonságot a sikeresen felnevelt gyermekek számával.
3. A teljes támogatottságú anyaság intézményének bevezetése nagycsaládosok (négy vagy több kiskorú gyermekes anyák) részére, alanyi jogon.
A nagy családos gyermeknevelés – más szakértőkkel egyetértve – teljes idejű elfoglaltság: „a társadalomnak is így kellene elismernie, és akkora fizetéssel honorálnia, amekkorát a gondozó szülő (apa vagy anya) a képzettségének megfelelő munkáért elvárhat” (Demény, 2016, 297.).
Bár ő (és mellette mások is, mint Fekete Gyula, Kopp Mária) évtizedek óta, még időben jelezték a probléma megoldásának szükségességét, már számot kellett vetnie ennek a kudarcával is. Így fogalmaz: a század első felében egy sikeres termékenységnövelés esetén sem realitás a népességfogyás megállítása, ami az eddig elmulasztott intézkedések nyomán kialakult korstruktúra következménye.
Magyarország népessége a jelenlegi 9,7 millióról 2050 körül nagyjából 7,5 millióra fog csökkenni. Az jó irányban tett lépések ahhoz szükségesek, hogy egy majdani mélypont elérését követően a század közepén a népesség újra növekedési pályára állhasson.
Ez lehet majd egyszer – a ma észlelhető folyamatok alapján – egy fényes demográfiai siker.
A fentebb érintett kérdések illusztrálják mind a reform fontosságát, mind annak tudatosítását, hogy egy megvalósításra érett program elindítása régóta várat magára.
Demény professzor életműve, nagyszerűsége és kudarca egyaránt a cikk elején említett – sok-sok szakmára vonatkoztatható – szűk látókörűség, „silókban gondolkodás” egyik erős példája. Ebből is jól látható, hogy egy-egy tudományterület, és annak kiemelkedő, elismert képviselőjének (Magyar Érdemrend középkereszt, Szent István Rend) a nézőpontja, javaslatai sem rendelkeznek elég erővel, befolyással a társadalmi cselekvés beindításához, különösképpen akkor, ha egy olyan makrofolyamat átalakításáról van szó, amely a társadalom különböző erőközpontjainak érdekrendszerével áll szemben.
A szerző szocializációkutató, az MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke
