Csillag szavunk karácsony táján uralkodik a költészetben. De az ünneptől függetlenül gyakorta jelen van a literatúra egyéb hasábjain is. Számtalan jelző és fogalom tolakodik elő. John Milton azt írta a csillagról, hogy „a szerelem kerítője”. Az is. A szólás azt tartja: szép, [a nő] mint a ragyogó csillag. Krúdy Álmoskönyvében: öröm. Kosztolányi szerint „csillag és szemét a sorsunk”.
Ide kívánkozik Juhász Gyula Karácsonyi köszöntés című verse: „Betlehemi csillag / Szelíd fénye mellett / Ma az égen és a földön / Angyalok lebegnek. / Isten hírvivői / könnyezve dalolnak / Békességet, boldogságot / Földi vándoroknak.” A költő száz évvel ezelőtt, 1924-ben írott vezércikkében (Harc a békéért) feltette a kérdéseket: „Ha az élet már maga harc és háború, minek akkor még külön háborút csinálni? Ha egyébként is elég bajunk van a természettel, amely ellenséges erőkkel jön ellenünk? Minek a testvért a testvér ellen uszítani?” Írhatta volna ezeket ma is a költő! Ahogy később Wass Albert is: „Talán minden csillag egy szem, ami nézi éjjel a világot, s merthogy elszomorodik erősen attól, amit lát, rásírja ilyenkor a harmatot.”
A népi bölcsességek szerint ha kívánsz valamit, az Esthajnalcsillaghoz (Vénusz bolygó, alkonycsillag, vacsoracsillag) fordulj, amely napnyugtakor a legkorábban tűnik fel a nyugati, s hajnalban a legtovább látható a keleti égbolton. Nagyon fényes csillag. Gyerekként megkérdeztem édesanyámat: miért fényesek a csillagok? Azt felelte: azok éjjeli lámpák, hogy az angyalok a mennyben is lássanak. „Akár csillag legyen, biztos égi lámpa / Akár bujdosó láng – én megyek utána!” (Karácsonyi éjszakán) – énekelte Arany János. A költő érzékelteti, hogy vezérlő csillag nélkül nem lehet élni, de talán meghalni sem. Viszont ha az ember mindig csak egyetlen csillag után navigál, s ezen nem változtat, nemcsak letér a helyes útról, de el is téved.
A négyökrös szekér Petőfi egyik legtökéletesebben megkomponált verse. „Ne válasszunk magunknak csillagot?” – kérdi a költő ábrándozva Erzsikétől. Fent és lent, képzelet és valóság találkozása ez. A csillagválasztás motívuma Petőfi Lehel című versében visszaköszön: „Mondják, hogy mindenikünk bír egy csillaggal / S az, akié lehull az égrül, meghal.” Újfent Wass Albert sorai: „S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre.”
József Attila gyönyörű szerelmes verseket írt, elég csak az Ódára gondolnunk, de a viszonzott, boldog és kiteljesedő szerelem sosem lehetett az övé. „Szeretni kell a csalfa köd-eget, / Szeretni kell száz csillag enyhez képét, / Fölnézvén a szív könnyebben feled / és föltalálja tán az örök békét.” (Ének magamhoz)
A fiatal Radnóti a kereskedelmi érettségi után egy gyakorló évet Reichenbergben töltött. A szerelem itt is utolérte, amelyet egy odavalósi német lány iránt érzett. Valószínűleg hozzá írta a búcsúsorokat: „Nem szeretlek már, / megindult a föld és csillag hull az égről, / de nem azért mert csillaghullás hava van, / hanem mert lehullott homlokodról is egy / annyi magányos éjjelen szőtt glória: / a szerelmem.” (Szerelmi ciklus 1927–1928) Tóth Árpád költészetének uralkodó hangja a fájdalom. „Azzal vádolta magát, hogy Isten büntetése a nagy alapbetegsége, amiért levetette a reverendát” – vélte Szabó Lőrinc. Drámai, amit a Lélektől lélekig című versében ír: „Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, / Mint egymástól itt a földi szívek! A Szíriusz van tőlem távolabb / Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? // Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!…” Weöres Sándor kérdi és felel rá: „A lélek-rezdülés honnan fakad? / Oly messziről, hol csillag sincsen, / és el nem éri a gondolat.” (Messzeségek)
Hamvas Béla érthetetlen kapcsolatot érez a csillag és a barátság között: „…Mert olyan távol van, és mégis bennem él? (…) Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit? Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég? Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell.”
A szerző újságíró
