Nyolc évvel ezelőtt írtam tanulmányt Testvérmúzsák és testvérek múzsái címmel a két testvér, a költő Váci Mihály és a képzőművész Váci András világáról. A képzőművész illusztrációs munkásságát tárgyaltam, melyben meghatározó volt Ady, Kosztolányi és Babits mellett a Váci-versek értelmezése. Most a szülőváros, Nyíregyháza és intézményei (az egyetem, a múzeum, a könyvtár, a költő nevét viselő kulturális központ, a hagyományát ápoló társaság) Váci Mihály születésének (1924. december 25.) centenáriuma alkalmából az egész évet a „Váci 100” jegyében szervezte.
Most nem a grafikák mentén, hanem önértékük miatt fordulok a versekhez. S az esszéíró dolga azért nehéz, mert Váci Mihályt (aki 55 évesen, 1970 áprilisában hunyt el Vietnamban, ahová egy kulturális delegáció tagjaként utazott; öccse 61 évesen, 1989 karácsonyán követte a minden élők útján) a kádári kultúrapolitika kiemelten kezelte. 1958-ban hat versével szerepelt a „fiatal és elkötelezett szocialista költőgenerációt” bemutató Tűz-tánc antológiában. Ugyan az 1956-os A ledöntött jegenye című allegorikus vagy a vallásos, panteista-metafizikus verseit (a Zsoltár vagy az Ave Maria mellett mintegy húsz ilyen szerepel a Bodza című 1959-es kötetben, s mély egzisztenciális kétségeket fogalmaz meg a Repeszdarabok töredék-ciklus) a rendszer elhallgatta, az 1961-es Mindenütt otthon című kötet szülőföld- és gyermekkor-szeretetét s a vele szemben megfogalmazódó létbizonytalanságot a „jó ez a hely” propagandájaként hirdette.
S ne felejtsük azt sem, hogy a hatvanas évektől hosszú ideig mindenféle ünnepségnek kötelező része volt a Bodza utolsó költeménye, a Még nem elég! – Így is tönkre lehet tenni egy verset, ami messze nem a legjobb Váci-mű, ám az ideológiai futószalagon kitermelt kulturális kánon szocialista „himnuszt” formált belőle. Talán nekem is szavalnom kellett az iskolában, s persze nem érzékeltem, hogy kifejezetten a „szocialista internacionalizmust” tagadják például ezek a sorok: „Nem elég – a Világért! / Több kell: – a nemzetért!”; aztán az „Igazságról” is kimondja, hogy a nagybetűs helyett az egyes ember igazsága a fontosabb, mert ebben rejlik a szabadságuk is; s hogy a „csak nem látják még, / hogy nem elég” ugyanúgy értelmezhető egy rendszer jövőbeli változásaként, mint a jelen vakságaként.
A rendszer számára megfelelő adottságokat kínált a tragikus sorsú Váci család: a hét gyerekből csak ketten érték meg a felnőttkort, s ők is betegségektől kísérve; András ikertestvére kevéssel születése után meghalt; egyéves volt, mikor vasutas apjukat szélütés érte, részlegesen megbénult. A szülők szegényes körülmények közt nevelték gyermekeiket, de sikerült taníttatni őket, érdeklődési körüknek megfelelő iskoláztatást kaptak. „Igényes szegénységnek”, a maga kereteiben gazdag lelki életet élő munkás szellemiségnek nevezte Illyés Gyula ezt a sajátos egzisztenciális környezetet, Váci Mihály világát és líráját méltatva a Százhuszat verő szív című posztumusz gyűjteményes kötet előszavában.
Váci Mihály is kacérkodott a festéssel, de maradt a szavak képeinél. A gyűjteményes kötet címadó verséből való a szinte véletlenszerű két kiemelés: „Jónást a cet – magába zárta a test, / ez az esetlen állat, / átúszta velem a tiszta óceánokat, / itatott velem pocsolyákat; / éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors / meredekjén ő emelt szakadásig, / kínjaitól üvöltve a földbe haraptam, / s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.” S ez a muzsika, a verszene még jobban kihallik néhány sorral lentebbről: „Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam / madarak lábnyomát imádni; / fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg / verseim piros katicabogárkái.”
Illyés – akinél először kopogtatott a nyíregyházi-kültelki költő, mikor be kívánt lépni az irodalom ajtaján – „érzelemtudó” lírikusnak nevezte Vácit, aki jelentkezésekor már kijárta a modern költői iskolákat. S nyitva hagyta a kapukat az olvasó előtt, hogy a sejtésszerűen jelzett tragikumot expresszíven fokozza vagy balladásan ködbe zárja (mint amit a képzőművész testvér mutatott be metszetein). „Tudott versében fennhangú lenni, lárma és kiáltozás nélkül – írta róla Illyés –, […] árnyalni, a bonyolultat is kifejezni, de mégis nyomban érthető is lenni”, szép hűséggel: „Hatni azokra, akikből származott, vigaszt, bátorítást, magyarázatot nyújtva.”
A centenáriumi alkalom megfelelő volna egy kisportréhoz – a katedra-sorok csak halvány vonások fölvillantását engedik, a lírikusrajzot még annyira sem. Marad néhány sejtés. Hogy Váci Mihály versei nem jelenkifejezőek, inkább emlékidézések és múlttovábbgondolások, máskor látomások vagy expresszív mesei szerepfikciók, így még véletlenül sem lehetnek a kor melletti, legföljebb a korszak bizonytalanságát a nosztalgiába cövekelő létjelző-karók a vigaszvágyhoz és kritikához. Azótacímű versében végigsorolja a világháború óta elkövetett bűnöket, a nyugati gondolkodást, a környezetszennyezést s az emberi természetet korholva, és óvatosan utal 1956-ra is: „tankok csörömpöltek át elszánt kis országok forradalmain”.
Balladai hangú a Paraszt-legenda, egyúttal groteszk önirónia sűrűsödik a versbe; az elrendelt jussát követelők metaforikus-allegorikus költeménye az 1968-as Eső a homokra kötet Építs tetőt című darabja: „Tetőt fölé! – ha gerendának / magad feszülsz is – magasan. / Csak építsz? – Foglald el hazádat, / mert gürcölhetsz benn hontalan.” Az önépítkezés tehát (mert valóban születtek korábban ideológiailag megkérdőjelezhető művek – ezért nehéz az esszéista dolga) ön- és korfelismerés is volt.
Időznék még a „Zabálta gyomrom a vacogó rémület” típusú képeknél (Dosztojevszkij-ommázs), ahol Váci önmagára vetített hőse egyszerre forradalmár, gyógyító és próféta, s burkolt kortárs társadalomkritika is fölfedezhető benne: „Én megtanultam bolondok között / eltűrni önnön őrültségemet”. Vagy a Bartók I. és II. hegedűversenyéhez írt Meztelen lelkek a jégen című kéttételes expresszív-szürreális prózaversnél, hol a „józan zene” építette égbolt, „a kristály hűvös győzelmének éneke” a nevén nem nevezett magyar valósággal is hadakozik – „Ajtót nyitunk a hegedű küszöbkaparó nyüszítésének: / – lelkek, meztelenül jégen toporgó lelkek sikoltanak a holdhoz”. Hatalom-kritika és pacifizmus-óhaj.
A remény és a túlélés verse a Pirók télen – az 1956 utáni megtorlás idején született, s csak tizenhárom évvel később jelent meg. Az 1956 hűségében élő „ismeretlen” Váci Mihályról írt egy évtizeddel ezelőtt monografikus tanulmányt Tasnádi Gábor. Ő is megfogalmazta, hogy a forradalommal és megtorlással kapcsolatos Váci-versek jellemzően „metaforák, allegóriák, szimbólumok, merész képek, sejtelmes ködök mögé bújnak; így a mondanivaló könnyen elkerülheti a sorok közt olvasni kevéssé tudók figyelmét” – ez okozta például a hatalmi kanonizálás mellett a líravilág félreértését. Ezért kell újraolvasni (és az erőteljes népköltészeti párhuzamok miatt) A ledöntött jegenye, 1956 verset. Ajánlásként (és befejezésként) ebből idézek: „Valamiből kevesebb van, / valami innen messzebb van. / A rögökből, a mély földből / valamit kitéptek tőből. /Az égből csak leheletnyi, / a földből csak talpalatnyi, / – s mégis az ég mily nehéz lett, / s mégis a föld mily kevés lett!”
A szerző irodalomtörténész
