Trump megválasztásával, ami alapvetően egy amerikai belpolitikai ügy, a külpolitikában is jelentős változásokat prognosztizálnak, vagyis az amerikai belpolitikai küzdelmek eredményei Amerika külpolitikájára is kihatnak. Az Egyesült Államok külpolitikáját tekintve a szakirodalom általában befelé forduló, izolacionista és kifelé forduló, intervencionalista periódusokat különböztet meg, amelyeknek képviselőit galamboknak, illetve héjáknak is hívják. Ám ha valamilyen formában verifikálni akarjuk Amerika külpolitikájának jellegét, akkor a legszilárdabb fogózkodási pont Amerika háborúinak, illetve jelentősebb külpolitikai szerződéseinek áttekintése. E szempontból pedig azt látjuk, hogy az Egyesült Államok az 1776-os megalapítása óta (Függetlenségi nyilatkozat) mindmáig szinte egyfolytában háborúzott, és e háborúkat néhány kivételtől eltekintve meg is nyerte. Eleinte azonban e háborúk Amerika területén zajlottak, mint a függetlenségi háború, az indiánok ellen folytatott háborúk, a Mexikóval folytatott háború, mígnem a spanyol–amerikai háború megnyerése révén Amerika hatalma először terjedt túl az amerikai kontinensen. Az első világháború után Amerika megerősödött annyira, hogy a világtengerek feletti uralmat átvegye Angliától, a második világháború után pedig az Eurázsia körüli mintegy 750 katonai támaszpontjával egyértelműen a világ meghatározó hatalma lett. A „meghatározó” azt jelenti, hogy a maga által a saját előnyére alkotott szabályokat kérte számon másokon, és ha más országok ezt nem teljesítették, akkor felhatalmazva érezte magát, hogy – a törvényesség helyreállítása, a demokrácia védelme érdekében – akár fegyveresen is beavatkozzon.
A második világháború utáni intervencionalista amerikai külpolitika a Truman-doktrínával kezdődött, amely kimondta, hogy Amerika katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget, így került sor a koreai háborúra. Ekkor már megkezdődött a fegyverkezési verseny, és kezdetét vette a hidegháború. 1949-ben létrehozták a NATO-t (a Varsói Szerződés csak 1955-ben jött létre, válaszul, hogy Nyugat-Németországot bevonták a NATO-ba), és megkezdődött a Szovjetunió körüli amerikai támaszpontok kiépítése. A kubai válság is annak volt köszönhető, hogy a Törökországba telepített amerikai rakétákra válaszul az oroszok Kubába akartak rakétákat telepíteni, ami az amerikaiaknak már nem tetszett. A hidegháború négy amerikai elnök, Harry Truman, Dwight Eisenhower, John F. Kennedy és Lindon Johnson alatt folytatódott, míg végre Richard Nixon személyében jött egy olyan elnök, aki új megközelítést kezdett alkalmazni a nemzetközi kapcsolatok terén. Ahelyett, hogy a világot ellenséges, „kétpólusú” helynek tekintette volna, azt javasolta, miért ne használhatnánk a diplomáciát a katonai akciók helyett, hogy több pólust hozzunk létre? Ennek érdekében arra ösztönözte az ENSZ-t, hogy ismerje el a kommunista kínai kormányt, és 1972-ben megkezdte a diplomáciai kapcsolatok felvételét Pekinggel. Ezzel egyidejűleg a Szovjetunióval szemben az „enyhülés” (detente) politikáját követte, 1972-ben megkötötték stratégiai fegyverzetkorlátozási szerződést (SALT I), amely mindkét fél számára megtiltotta a nukleáris rakéták gyártását, és egy lépést tett a nukleáris háború évtizedes fenyegetésének csökkentése felé.
Nixon erőfeszítéseit, amelyeket nagymértékben segítette nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger, a következő elnök, Ronald Reagan a Szovjetunió afganisztáni beavatkozása után nagyrészt felszámolta, megkezdődött a fegyverkezési verseny második fordulója, ám a gorbacsovi reformok után Reagan is a reálpolitikai felé fordult. 1986-ban az izlandi Reykjavíkban találkozott Gorbacsovval, és a találkozó eredményeként 1987-ben aláírták a közepes hatótávolságú nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó egyezményt, a detente tehát megint elkezdődött, és olyan eredményei lettek, mint a szovjet csapatok kivonása Közép-Európából vagy a német újraegyesítés.
A detente korszaka azonban nem tartott sokáig, az amerikai külpolitikát befolyásoló szerzők és intézmények már a kilencvenes évek elején érvényesíteni akarták az Amerika hidegháborús győzelméből adódó lehetőségeket. Charles Krauthammer a Foreign Affairsben, az amerikai külpolitika egyik vezető folyóiratában kifejtette, hogy most évtizedekig az Egyesült Államok által uralt egypólusú világrend következik, és Washingtonnak mindent meg is kell tennie, hogy azt hosszú időn keresztül fenntartsa. Francis Fukuyama a liberális világrend győzelmét véglegesnek tekintette (a történelem vége). Zbigniew Brzezinski meggyőzte az ingadozó Clintont a NATO keleti terjeszkedésének szükségességéről, sőt még egy tervet is kidolgozott Európa számára arról, hogy hogyan bővítsék a NATO-t. (Zbigniew Brzezinski: A Plan for Europe: How to Expand NATO). A terv lényege az volt, hogy bárki, akár Oroszország is tagja lehet a NATO-nak, ha a szükséges kritériumokat teljesíti. Természetesen, mint ahogy ez a NATO bővítéséről 1997-ben lefolytatott szenátusi vitából kiderült, arról szó sem volt, hogy Oroszország bele tudjon szólni a NATO ügyeibe, különösen annak keleti terjeszkedésébe.
A Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatokat egyre inkább a neokonoknak nevezett mozgalom képviselői befolyásolták, akik külpolitikai kérdésekben az erő pozíciójából kívántak tárgyalni, és a végső döntést hozó, a felelősséget viselő és emiatt gyakran vonakodó elnököket a fegyveres beavatkozások irányába nyomták, mint például az első és második iraki háború esetében vagy később, az arab tavasz idején. Aktív támogatói voltak a színes forradalmaknak, amelyek célja nyugati típusú liberális demokráciák létrehozása volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha ez a forradalom győzött (mint Ukrajna esetében), az ország az amerikai befolyási övezetbe került.
A neokonzervativizmus az Egyesült Államokban az 1960-as években, a vietnami háború idején kezdődött, olyan politikusok körében, akik kiábrándultak az abban az időben egyre pacifistábbá váló Demokrata Pártból, és úgy vélték – és ma is úgy vélik –, hogy Amerika céljainak elérése érdekében erőteljesen be kell avatkozni más országok belső ügyeibe, ha kell, katonai erő alkalmazásával. Közismert képviselőik például Robert McNamara, 1961 és 1968 között Amerika védelmi minisztere, akinek nevéhez fűződik Vietnam tömeges bombázásának elrendelése; Paul Wolfowitz, aki kulcsszerepet játszott a második iraki háború elindításában; Madeleine Albright, akinek a nevéhez fűződik Belgrád 78 napos bombázása. E sort azonban hosszasan lehetne folytatni, például meg lehet említeni Condoleezza Rice-t, a második Bush-kormányzat nemzetbiztonsági tanácsadóját, aki az iraki háború megindításának egyik fő szószólója volt; Dick Cheney-t, aki szintén a második iraki háború megindításában jeleskedett, és ne felejtsük el Victoria Nulandot, az Európáért és Eurázsiáért felelős amerikai államtitkárt és John McCain arizonai szenátort sem, akik aktívan részt vettek a demokratikusan megválasztott ukrán kormányt megdöntő Majdan téri demonstrációkban.
A névsor nem teljes, még lehetne másokat is említeni például Robert Kagant, Victoria Nuland férjét, aki az intervencionalista politika szellemi megalapozásában játszik aktív szerepet és másokat. A mind a republikánusoknál, mind a demokratáknál jelen lévő neokonoknak és az ő nézeteiket népszerűsítő médiának igen nagy szerepe volt és van az amerikai külpolitika alakításában, az elnökök, bár övék a felelősség, gyakran nem azt teszik, amit legjobb meggyőződésük szerint tennének.
Ez a helyzet Trump második elnöksége alatt is így lesz. Egyrészt kívülről, főleg a média részéről éri majd meglehetősen nagy nyomás, másrészt saját stábja külpolitikusait is a neokonok ifjabb nemzedékéhez sorolják. Marco Rubio, aki a külpolitikai irányítója lesz, agresszív nézeteket képviselt Kínával, Iránnal és Venezuelával szemben. Michael Waltznemzetbiztonsági tanácsadót is héjaként tartják számon ugyanezekben a relációkban. Kérdés, hogy ilyen körülmények között Trump érvényesíteni tudja-e a maga ideológiáktól mentes, pragmatikus gondolkodásmódját, amely nem izolacionista, mint amivel gyakran vádolják, hanem – reményeink szerint – a mások jogos érdekeit is megértő realista álláspont.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója