A cím egy versből való idézetnek tűnik (Odüsszeusz hazatérése kapcsán), holott kettőből kiragadott. Az első rész Berzsenyi Dánielnek Életfilozófia című verséből való: „Ithakám partját elértem, / S ah, hazámra nem ismértem!” Ennek alapján a kötet lehet egy hazaismeret kibontása (az is), de még inkább egy szembesülés az ország, a haza állapotával. A második rész szintén Berzsenyi (ki más lehetne egyházashetyei „új földesúrként”!): „Béke már részem: lekötöm hajómat.” Ez pedig a megérkezés, a számvetés idejéről szól. A kötet valóban egy élet, életmű összefoglalása, sőt több annál: irodalmi kísérlet a 21. század elejéről a messzi múltba – évszázadokra visszatekintve – a mai magyarság megértésére is.
A kötetben szereplő Orosz István illusztrációk önálló életet is élnek ugyan, de tökéletesen kifejezik azokat a tűnődéseket, amikbe Alexa bevonja az olvasót, abba a kettősségbe, ami a felszíni tények és a mélyben fellelhető lényeg között feszül. A címlapot lehet koponyaként nézni (elmúlás metafora), de közelebbről látjuk, hogy egy férfi ül egy burjánzó kertben, az ölében könyvek (ezek a koponya fogazata!), egy kismadárral beszélget, talán szelídíti, a háttérben a tenger egy vitorlás gályával (tán éppen Odüsszeusz az).
Beszippantott ez a szóáradat, tűzijáték, tengerhullámzás (beszélget a tenger saját magával…, lásd a végén!). A műfaja meghatározhatatlan: esszéfüzér, nagyregény, memoár? Vannak olyan látszólag odavetett sorai, sőt szavai, amelyek magukban rejtenek egy novellát, amit nem kell kifejteni, mert olyan találó, hogy azonnal tovább bontja az olvasó. Aki így az író társául szegődik, maga is mintegy tovább írja olvasás közben a sorokat.
Ő persze nem bízza ránk a műfaji meghatározást: „… el kell döntenie, hogy mi is ’ő’: esszé, kisregény, lírai elbeszélés, egy életforma szociológiája, profán gyászbeszéd, többszörösen kódolt önéletrajz, szürreális mondatleltár, történelmi életforma változatok katalógusa, magántörténelem időrend nélkül, vallomás és provokáció…” Továbbmegyek: mítosz és varázslat. Mányoki Endrétől idéz (akiről és egy másik barátjáról páratlan nekrológot tartalmaz a kötet – kicsit magára is vonatkoztatva): „valami ismeretlen szellem ragyog fel lapról lapra, villogó mondatok, ihletett képek, kőbe véshető ítéletek”. Szintén Mányokit idézi, ami az egész könyvre is vonatkozik: „A mítosz a közös tudás, a misztika a közös tudatlanság”. Alexa esszéregényében (az egyszerűség kedvéért nevezzük így!) benne van a mítoszteremtés és a készség a dolgok nyitva hagyására is – az összetartozás reményében.
A könyvben számos utazás sejlik fel, amik valószerűtlenül és mégis valóságosan összesodródnak: helyek, emberek, történetek rakódnak egymásra. Alexa egyszerre tud Homérosz Odüsszeusza, Krúdy Szindbádja és minden világutazó lenni, mindet ismeri, némelyik a barátja. A könyv meg-megújuló „road movie” – egy újabb rétege ez a műfaji meghatározásnak! Mert valóban filmszerű is az egész…
Egy vágás nélküli folyamatos film a budapesti, hihetetlen részletességű – és természetesen személyes élményeken alapuló – kocsmatúra, mely Rejtő Jenőt is idézi felvillanó alakjaival, al- és félvilági és ugyanakkor szerethető figuráival. (Ezt a feleségemnek nevetéstől fuldokolva fel is olvastam, mindketten jót mulattunk az ebédlőasztal mellett, majd az ágyban, elalvás előtt is. Megjegyzés: Alexa kötete újra divatba hozhatja a közös olvasás kultúráját…)
Egy másik fantasztikus kirándulása a régi (és a mai) Józsefvárosba vezet, ahol a helyeket nem lehet pontosan követni az emlékezet bakugrásaiban. A tájleírás összegzése: „Errefelé mindig háború utáni idő van. Minden ideiglenes, minden romos, az élet mindig azt jelenti, hogy túlélés. És csak máról holnapra. A halálhoz a zsigereken keresztül kapcsolódik a létezés.” (Itt Bereményi és Eperjes Eldorádóját, a Teleki teret idézi). Nem is fontos a pontos -tól -ig, mert igéző az, hogy a nyomorúság ezer színének a felidézése ellenére így fejezi be ezt a téridő vándorlást: ez „a táj és a tér végső realizmusának az üzenete. Nem sokkal több és nem is sokkal kevesebb, mint a csoda lakhelye. Bukolika. Szépség. Transzcendencia. Szakralitás.”
Az utazások sajátos fényeket, színeket, illatokat és ízeket is felvillantanak. Alexa az Észak szülötte az örök Dél iránti vágyakozásában meg akarja fejteni (és sikerrel teszi) a tenger varázsát: „A lényeg: itt találkozik a víz és a föld. Innen a brutális izgalom és izgatottság, a folyamatos lüktetés, a kétarcúság: eldönthetetlen, hogy a part, ahol várod a kikötő hajót, a tengerhez tartozik-e, vagy inkább a szárazföldhöz, mi is tehát inkább: a tenger rafinált és agresszív nyomulásának előőrse vagy a föld végső védelmi vonala. Kapu és küszöb. (…) Kikötő: az útrahívás – mint kihívás, a megérkezés – mint ideiglenesség.” És mindehhez tartozik egy délszaki gasztronómiai utazás, ami Huszárik Szindbád-ebédjét megsokszorozza, végigesszük a Dél minden fogását a Mediterraneum tájaitól az arab világig.
A kötet első fejezete Nagybörzsöny – az én falum címet viseli és egy régi-régi fényképen lévő hat személyből bont ki egy szerteágazó családregényt. Ez a rész egy fénykép előhívása egy archív sötétkamrában (ez a kötet műfaji meghatározásának egy újabb rétege!), ahol a negatív az előhívó folyadékban egyszer csak formát ölt, alakok, arcok bukkannak elő. Ez mindig – amikor még foglalatoskodtam ilyesmivel – a varázslat érzetét keltette bennem. Alexa megsokszorozza a varázslatot, az ő sötétkamrájában nemcsak a konkrét fénykép bukkan elő, hanem megszámlálhatatlan: emberek, történések, helyek a maguk egymásra hatásában, kölcsönösségében, olykor ellentéteiben.
Ezáltal az „Ithakám partját elértem… kikötöm hajómat” című kötet egy különleges fotólabor is az emlékezés képeivel, amiről így ír: „Az emlékezés dolga és célzata, filozófiája és ars poétikája az volna, hogy visszaállítja a letűnt időt, azaz a múltat – megtorpanásra bírva a lélekben – a ’most’ részesévé tegye, tehát az idő kétféle folytonosságát másolja egymásba” (ez is mennyire fényképszerű megfogalmazás!). A fotólaborban felbukkanó képek Nagybörzsönyt, Józsefvárost, Egyházashetyét, Pestújhelyt és a többi helyet, ahol otthon érezte, érzi magát – mitikus helyekké varázsolják.
Alexa Károlynak a figyelme rendkívüli – látja és fel is tudja idézni a legapróbb apró rezdüléseket, és ezekből tág és mély összefüggéseket bont ki. Sajátosan fogalmazza ezt meg: „Menjen az idő, gondolja, gondoljuk, gondolnám, amíg vagyunk, bámészan ácsorogva, de azért hadd lássák, hogy figyelek. Most is, mint mindig és mindenre. Kik? Ugyanazok, akik félszázada keringenek körülöttünk, suttognak bennünk, közös emlékekre hivatkozva.” A megfigyelései interferenciáitól válik izgalmassá, sőt letehetetlenné a kötet.
Alexa Károlynak a magyar valóság az origó, innen áradnak szét a kalandozónak mondott magyarok felderítő útjai. (Mert ne gondoljuk, hogy ezek rablóhadjáratok voltak, hiszen mindig kétséges volt a hazatérés.) Az írásaiban újra és újra a magyarság örök feladata fogalmazódik meg: kik vagyunk, hol vagyunk – otthon? Folytatja Hamvas Béla Öt géniuszát: „talán nem túlzás az állítás, mely szerint a Kárpát-medence Európa tájlélektani sűrítménye. A teljes Európáé – az Atlanti-óceántól az Urálig. Nem árt, ha magyarként a tudatában vagyunk és így határozzuk meg önmagunkat.”
Megható és örökérvényű a tisztelgése Hamvas Béla előtt, ez egyben a kötet ajánlása is feléje: „Hamvas Bélának, a tiszapalkonyai kétkezi munkásnak, aki emlékezett még az emberiség azon korára, mikor születés, halál, szabadság és tudás egyetlen szónak (ez a négy ettől kezdve számomra a négy ’őselem’, az egyetlen szó a teljes, igaz Élet!) csak négy évszakát – vagy négy égtáját – jelentette, a szellemi és erkölcsi lámpagyújtogatónak és ablaktisztítónak, aki úgy írt magyarul, mint ahogyan a tenger beszél önmagával.”
Hamvas kapcsán fogalmazza meg az évszázados „magyar látleletet”: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-céval és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája (a kötet szellemtörténet is!) Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az éppen Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gondoltak volna akkor ezek arról, ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna.”
Alexa Károly hihetetlen tudású és áttekintőképességű irodalom-, élet- és szellemtörténész. A kötet hátsó borítóján „közreműködőként” felsorol több, mint százhúsz nevet: a görög földművestől, aki megtalálta a milói Vénuszt, egy kupec hulláján és egy szénlehordón kezdve Hieronymus Bosch-on, Düreren és Csontváryn át II. János Pálig, Saint-Exupery-ig, Adyig, József Attiláig, Babitsig és Szőcs Gézáig. Az „Ithakám partját elértem… kikötöm hajómat” kötet egy könyvtár, köröskörül könyvekkel, egy íróasztal – ahonnan az évszakok változásaiban a kertre látni egy résen keresztül – körötte cédulák százai és könyvhalmok a földön. A kötetből szabad asszociációkkal kibomlik a magyar és az európai irodalom (a kötetben sajátosan, sűrítve benne vannak Szerb Antal és Babits irodalomtörténetei is). A szerző lenéz a földön lévő jegyzeteire, éjszakai cetlik, töredékek, szösszenetek (gyöngyszemek, aranyrögök), köztük: „észlelni tudod, hogy a véletlentől kijelölt tárgyi világod és a befogható, neked jutott természet hogyan kezd el tágulni és hatolni a mélység felé…, Jutott? nem: juttatott, így a helyes és igaz, mert nincsenek útjai a menekülésnek…, te vagy a barlang, a sziget, az erdő mélye, a hegycsúcs…Jobb, ha tudomásul veszed: otthon vagy.” Mert ez adja a legnagyobb felelősséget! Ebben született ez a könyv!
Mi érdekli végső soron a szerzőt? Mindenekelőtt az igazság (olykor a barátairól is megírja a fonákot, másokról pláne!). A helyek igazsága – látja a benőtt, elvadult kertet, tájakat, olykor persze az egész országot is; az emberi sorsok igazsága – érzékeny a kéretlen-hívatlan veszteségekre; a művész, az alkotó igazsága – végig ott vannak a kurzívval szedett betétekben a vívódásai: mivégre írom mindezt?! A válasza: „…ha elég fényt kapsz? Akkor bizony vallanod kell.” Az „Ithakám partját elértem… lekötöm hajómat” egy páratlan, őszinte életvallomás!
A kötet címe ígéret a folytatásra – már amennyiben Odüsszeusz sorsát tovább követjük. Hiszen a nagy, örök utazónak Ithaka partját elérve álruhában, koldusként kellett hazatérnie, csak a pásztor és a dajka ismerte fel, a házát hívatlan, garázda kérők foglalták el, a feleségét, Pénelopét ostromolva. Végül a fiával együtt sikerült megölni a hívatlan vendégeket és visszafoglalni a házát, birtokát, birodalmát… De ez már egy másik történet, másik könyv – lehetősége… Egy jövő metaforája!
*
Hamarosan Délre indulok, az olasz csizma legalsó sarkához, Pugliába. Magammal fogom vinni Alexa Károly könyvét, és esténként fel fogok olvasni belőle a társaimnak. Miért? Hogy jobban megértsük ott lenn, Délen, a tenger mellett, ahová az Észak emberei, mi magyarok Alexával együtt vágyakozunk, hogy hol vagyunk, kik vagyunk, mivégre vagyunk?
